A nagy út előtti éjszaka

Az a helyzet, hogy már megint nem volt túl sok szerencsém a repülőgép indulási idejét illetően (06:00!), hiszen hajnali 03:40-kor jön értem az „erport-minibusz”. Mivel általában hajnali 1-2 körül szoktam nyugovóra térni, ezért úgy döntöttem, arra a kis időre már le sem fekszem, mert aztán még esetleg nem tudnék felkelni. Majd alszom a repülőn, ott úgyis felébresztenek, ha gond van.

Ha már viszont nem alszom, akkor – gondoltam – írok megint pár sort és egy kicsit jobban utánanézek, hogy hova is utazom. Kezembe is akad rögtön Hegedűs Zsolt Svédországban élő magyar újságíró „Az új svéd konyha” c. írása, amelynek tüzetesebb áttanulmányozása után azt a konzekvenciát vonom le, hogy igenis remek célpontot választottam Svédország képében a gasztronómiai vágyaim általában nem szűnő csillapítására. Ugyan módfelett nehéz lesz majd sok újat hozzátenni eme cikkhez, bár remélem, hogy azért néhány személyes empíriám majd nekem is akad hamarosan, ami hasonlóképp csak gazdagítani fogja a Svédországról kialakulni látszó eme remek színes gasztroképet. Azt is jó lenne elérni, hogy a magyar emberek az IKEA-ban ne kerüljék el százméteres körzetben a szárított rénszarvashúst, és ne rohanjanak, mint a mérgezett egér a „giroszpitáshoz” ugyanott, hogy saját maguk tömjék meg zsebes kenyereiket nem túl finom mirelit svéd húsgolyókkal és némi ketchuppal. Zsolttal egyébként november 17-én este szándékozom találkozni Stockholmban, hogy együtt is megmerüljünk a svéd életérzésben. Előre is hálás köszönet neki ezért, illetve az egész utazás kapcsán nyújtott szervezőmunkájáért és a hasznos tanácsokért is. Ja, és ha már a köszönet-nyilvánításoknál járunk, akkor szeretném itt és most megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem B. Tóth Mesternek a ma reggeli, Sztár FM-béli interjút és a rádió szűnni nem akaró támogatását mind a mostani kalanddal, mind az egész Lucullus-szal kapcsolatban, valamint Nagy László és a www.etteremajanlo.hu segítségét, miszerint oda is küldhetek majd egy-két skandináv írást és fényképet is.
Nos hát akkor a következő két nap Stockholmról fog szólni, reményeim szerint legközelebb már onnan jelentkezem.

Stockholm

A Stockholmba vezető út nagyon kellemetlenül és nyűgösen telt, hiszen mind a korai indulás, mind a repülőút és a reptérről a szállásra való elvergődés, étlen-szomjan, fáradtan komoly megpróbáltatásokat jelentett. Ráadásul mintegy két órát álltunk valami autópályán, ahol két autó össze méltóztatott koccanni korábban. A svédeknél ez akkor úgy szokás, hogy keresztbe-kasul lezárják az utat, hogy jó nagy torlódás alakuljon ki. A dolgot enyhe túlzásnak tartom, mert annyi történt csupán, hogy egy autó kicsit lehorzsolta a szalagkorlátot, egy másik meg egy picit be volt nyomva elöl, semmi több. De azért jó sok mentőautó, tűzoltó és rendőr gyülekezett már a helyszínen. Aztán egyszer csak minden megoldódott – a két autót kihúzták a pálya szélére, a busztársaságunk pedig rezignált kézlegyintések kíséretében továbbhaladt.
A szállodába való bejelentkezés után rögtön bevetettem magam egy helyi „grill bódéba”, hogy éhségem csillapítsam. Mivel több ilyet is láttam Stockholmban, és a szakadt embertől az öltönyösig mindenki vásárolt itt, ezért arra gondoltam, hogy nem lehet olyan rossz a svéd street-food. Sejtésem be is igazolódott – a svédek úgy tűnik, nagyon jól meg tudják oldani a gyorsétkeztetés kérdését, ráadásul minden jó minőségű és friss alapanyagokból készül, a szemed láttára. „Korv med bröd” nevű svéd gyorsétket kértem a „korvgubbétol” (kolbászapó), ami nem más, mint svéd grillezett virsli savanyú uborkával, krumplipürével és reszelt hagymával. A virsli a szemed láttára sül, a rost lapjai szép mély barázdákat szántanak bele, egy kis füstös ízt is kölcsönözve az ételnek. A virsli reccsenve-roppanós, ugyanakkor belül lágy, mint a krémsajt. A hozzá kínált krémszerű, lágy krumplipüré megszórva thai curry-porral, a ledarált savanyított uborka majonézzel és ecettel, valamint az ételre szórt friss, panírban kisütött és apró darabokra vágott hagyma nagyon jó köretnek bizonyulnak, arra sarkallva, hogy kolbászapótól egy újabb adag után érdeklődjek. Az echte svéd kolbászapó meg örül, hogy egy idegen így érdeklődik a művei iránt, én meg annak örülök, hogy egyáltalán beszédbe elegyedik velem, az ételen túlmenően is.
Ugyanis a svédek nagy ívben tesznek az idegenekre és bevándorlókra: például egy szóval sem beszélnek hozzád többet, mint amennyi feltétlenül szükséges, és nem szeretnének megismerni sem téged, sem azt, hogy miért vagy itt, sem a gondjaid. Még arra sem méltatnak, hogy válaszoljanak az e-mailjeidre: ideutazásom előtt 8 svéd Slow Food konvívium vezetőnek írtam, hogy „jövök, érdeklődöm a svéd gasztronómia iránt, mutassátok meg nekem azt, stb…”, de csak egy udavallai nő válaszolt, aki Svédhon legrégebbi éttermét vezeti, ami ha jól értettem, 1653-ban épült. Ezzel csak az a bibi, hogy az étterem Stockholmtól 500 kilométerre található, persze nem arra, amerre tartok, ezért ebből sem lett semmi. Aztán lenyomoztam azt az ínyenc házaspárt (olasz férj, svéd feleség) akik az első Slow Food könyvet svédre lefordították, azonban ok sem vették fel mobiltelefonjaikat. Hiába – ha a svédeknek valami olyat kell tenniük, ami eltér a megszokott életvitelüktől, ráadásul „idegenekkel kapcsolatos”, akkor ez már a macera szintje náluk, beleborzongnak és csak a vállaikat vonogatják lomhán, hogy „na nehogymá’” ezzel is foglalkozni kelljen. Csak hagyják őket békén. Na nem baj – gondolom magamban – este úgyis lesz kísérőm (de erről majd később), előtte azonban látogassunk el a lenyűgöző Vasa múzeumba, ahol az 1628-ban elsüllyedt majd 1961-ben kiemelt Vasa csatahajót tekinthetjük meg, majdnem teljes pompájában.

333 év a víz alatt…

A Vasa csatahajó II. Adolf Gusztáv svéd király kérésére épült 1628-ban, mégpedig azért, mert az ezidőtájt tengeri nagyhatalomként aposztrofált Svédország akkoriban az összes szomszédjával hadilábon állt, és szükség volt az új és erős nagyhajókra. A király egy kicsit hiú is volt, mert a szokásosnál több ágyút és ballasztot vitetett a hajóra, mint a korabeli hajókon megszokott volt ekkor. Ezen kívül sokkal több cirádát és ornamentikát, szobrot, miegymást csináltattak a hajóra, mint más, korabeli hajókra. Azonban állítólag nem ez volt a fő ok, hogy a 69 méter hosszú és 1200 tonnás hajó az első vízreszállítását követően bele belebucskázott a vízbe, majd szépen el is süllyedt. A mai szakértők azt mondják, hogy anno ugye a hajóépítők nem hagyatkozhattak pontos matematikai számításokra, számítógépekre és tervrajzokra sem, ezért csak arányokat, megérzéseket és különböző korábbi tapasztalatokat használhattak fel a hajóépítések során. Talán ez tűnik a legkézenfekvőbb magyarázatnak. Csak azt nem tudja senki, hogy az összes ágyúrés miért volt nyitva a svéd partoknál… No de nem is ez a lényeg, hiszen nagyon jól illik némi titokzatosság egy ekkora hajó mellé, ami a szó szoros értelmében lenyűgözi az embert. A hosszú, hatalmas, fenséges, szépen kimunkált, rengeteg ornamentikát és külszobrot is felvonultató hajómonstrum majdnem teljes pompájában áll a kellemes, ugyanakkor sejtelmes félhomályban. A fekete tölgy, amiből készült, módfelett időtállónak bizonyult, a hajók rettegett ellensége, a „hajóféreg” pedig hiányzott általában a Balti-tengerből, annak sótlansága miatt. Talán emiatt sikerült a hajónak majdnem teljesen épen maradni 333 éven át. Levonhatjuk hát a konzekvenciát, hogy valaminek a halála nem feltétlenül jelent rosszat, hiszen 333 év múlva a hajó új életre kel, és nemcsak Svédországban, de szinte az egész világon egyedülálló műalkotássá válik, ami gazdag betekintést nyer a XVII. századi svéd emberek titkaiba.

A mintegy háromórás hajócsodálat után találkozom Hegedűs Zsolttal, aki a „Svédország” c. útikönyv társszerzője, és több remek Svédországgal kapcsolatos írás alkotója is. Zsolt körbevezet a belvárosban: elhaladunk a Hötorgeten téren, ahol az égbe meredő pompás Orfeus szobor már hosszú évtizedek óta tanúja a Nobel díjátadásoknak, amelyek a téren található kultúrpalotában történnek. A téren nagy az élet: török és egyéb ázsiai árusok kínálják hangosan portékájukat: különféle zöldségeket és gyümölcsöket, fűszereket és rókagombákat, valamint virágokat is. A mozgópiac mellett található a Hörtogshallen vásárcsarnok, ami Zsolt szavait idézve: „a vásárcsarnok és a menza keveréke”. Millió-egy árus, fűszeres, kifőzde, étterem található itt; az itt megejtett séta pedig valóban felér egy kulináris utazásként az egész világban. Egyszerűen minden megtalálható itt a világ összes tájáról: fűszerek, zöldségek, borok, húsok, sajtok, tengeri szörnyetegek sorakoznak, még magyar szalámit is láttam fityegni itt-ott. A csarnokot eredetileg a helyi bevándorlók hozták létre, főleg a saját maguk étkeztetésére és szórakoztatására, azonban egy ideje a svédek is lemerészkednek ide, a gazdag illat-orgiába. A svédek egyébként egyre jobban kinyílnak a világ felé, és a megszokott lazac-hering-hús-krumpli kvartetten kívül egyre több mindent kipróbálnak. Eztán az Ahlens óriásbolt érintésével áttérünk a Kungshallen (Királyi hall) vendéglőkomplexumba, és ott is ragadunk egy vacsora erejéig. Méghozzá egy thai vacsora erejéig, aminek egészen egyszerűen nem tudtunk ellenállni. „Holnap majd esetleg eszünk még némi svéd ételt” – gondoljuk. Amit rendelünk, az a Sawadee nevű thai étterem specialitása, a sertés-saláta. A felszolgálólány furcsán néz rám, mert fehér ember nagyon nem szokott ilyet enni náluk. „Nagyon csípős, és az íze sem szokványos az európai ember számára” – mondja. „Ide vele” – mondom, majd kirendelek két üveget az autentikus thai sörből, a Chang-ból. A lány nem hazudik: az étel csíp, de már szinte mar, és a főtt rizs és a thai sör sem nagyon tudják ezt megmásítani. Én azonban örülök, mert a chilipaprika köztudottan endorfint termel és fokozza a boldogságérzetet is. Emellett az alapanyagok sincsenek elnyomva, sőt, külön-külön is fel lehet ismerni őket. Az ételben van sertésbőr, háromféle hagyma, szójaszósz, koriander, chili, só, bors, citromfű, lime és még valami fehér is, ami szerintem vagy búzadara, vagy közönséges túró. (Utóbbira a lány azt mondja, hogy thai rizs, de engem nem lehet átejteni, hiszen a thai rizs ott figyel a másik tányérban, köretként.). Az étel egyébként nagyon egyszerűnek tűnik, viszont egyáltalán nem az. Nem is vállalkoznék az elkészítésére, mert biztos, hogy megszégyenülnék. Több íz is keveredik benne: csípős, „nehéz, húsízű”, édeskés, majd savanyú, amelyek különböző hullámokban jönnek.

Eztán - immár jóllakottan - megtekintjük a svéd Rózsadombot, amit mintegy százméteres, földbe vájt alagút választ el a külvilágtól, a „vasalóházat” (ami úgy néz ki, mint egy vasaló) és a Sergel teret is. (Sergel a király főépítésze volt anno, és sok építészeti csoda vele van ma összefüggésbe hozva Stockholmban).

Végül öntudatlanul zuhanok bele az ágyamba…

Stockholm II.

Reggel kilenc körül felhívott B. Tóth Mester a Sztár FM-ből, akinek beszámoltam az első stockholmi nap élményeiről. Aztán délig húztam a lóbőrt, mert előző nap már nagyon fáradt voltam. Aztán írtam egy keveset, majd nekiálltam Internet Cafét keresni, hogy elküldhessem az első anyagot. Persze, nem túl sikeresen, mert USB-s csatlakozás nemigen volt sehol. Gondoltam, a svéd naplemente majd megvigasztal. Csípős hideg és szeles időben (Kb -1 fok volt) jól átfagyva szemléltem csendben a nem mindennapi látványt, amikor is gyomrom egy korgással jelezte, hogy kér valamit enni. Elmentem a tegnapi „menzára”, de mivel nem találtam svéd húsgolyókat, ezért egy hirtelen elhatározás által vezérelve betértem a Jensen’s BofHus-ba (Kb Jensen Birkaháza), hogy a legkevésbé skandináv állam, Dánia gasztronómiájába betekintést nyerhessek.

Vigyázat, csapda!

Az útikönyvekben és a helyi kiadványokban is módfelett előkelő helyen szereplő dán marhacsárda először hozza a hírnevét, hiszen egy kígyózó sorban vagy félórát kell várjak, mire bebocsátást nyerek. „Ez nem lehet rossz hely” – gondolom, majd egy szőke svédség az asztalomhoz kísér. Megnézem az étlapot: csupa steak, meg borda, meg desszert szerepel rajta. Na jó, meg egy kis saláta is. Éhségem enyhítendő rendelek gyorsan egy 300 grammos „klasszikus” steaket, és egy gofrit is, amin megtalálható némi vaníliás-mogyorós fagylalt. Hozzá Carlsberg sört iszom, mert ha már dán ételt eszek… És akkor jön a probléma: ez a ronda némber itten szigorúan megtiltja, hogy fényképezzek, indoklást pedig nem kapok. Ekkor figyelmesebben szemügyre veszem a konyhát, és rájövök, hogy Jensen nem mást próbál velem tenni, mint átverni. Műanyag dobozos majonéz, zacskós krumpli, és a még a Tesco-ban is kapható HP barbecue szósz – nesze neked autentikus dán csárda. A fűszervaj sem különleges. Az ár-érték arány meg egyenesen borzasztó, hiszen a vacsoráért kb tízezer forintot fizetek, és jó-jó, hogy Skandináviában vagyunk, de azért ez mégis csak egy kicsit túlzás. Az étel egyébként nem olyan rossz, sőt, a gofri kifejezetten jó, de azért inkább a marketing győz. Ételgyár ez, mint a Sir Lancelot a hazai pampákon, ahol még a mekit is megszégyenítő gyorsasággal pakolja a lányka a tányérokra a különböző ételeket és konzervuborkákat, ahol ugyanúgy van megmarketingolt lufi, meg „hepimíl”, meg bugyuta gyerekszületésnap, meg még csokornyakkendős kőtehén is. És tele van az egész hely, kint éhes emberek sokasága várakozik. Szemben a kínai étterem meg épp lehúzza a rolót.

Holnap irány Docksta!

Docksta, azaz a bátorságpróba

Reggel kilenc óra környékén ébredtem, és tízkor már úton is voltam vadonatúj bérleményemmel, egy csodálatos VW Golf Sedan-nal. (Az autó olyannyira új volt, hogy kb 20 km volt benne az átvételkor). Valahogy kikecmeregtem Stockholmból az E4-es autópályára, ami egyenesen felvisz északra, a Botteni-öböl mellett. Tízkor indultam, és egy óra körül már el is kezdett sötétedni. Hiába, nagyon rövidek itt a nappalok. Aztán egy Hakke Gard nevű helynél az autópálya mellett megálltam enni. A hely fából készült, amelyet cirádás sárkányok meg viking figurák tették még kedvesebbé. Az elfogyasztott étel is remek volt, annak meg különösen örültem, hogy végre kipróbálhattam az igazi svéd húsgombócot. (Mondanom sem kell, nem olyan, mint az IKEA-ban). Az étel tulajdonképpen nem más, mint egy nagyobb húspogácsa: olyan, mint egy jól megtermett csevapcsicsa, és az íze is hasonló. Emellett friss volt: a szemem láttára sült meg, majd került rá a rostlapra, ami még egy icipicit megpirította. Egy barna mártást adtak hozzá, ami kicsit olyan, mint a mi vadas mártásunk, de van némi köze a berni mártáshoz is. A húshoz főtt krumplit szervíroztak, és jó nagydarab hagymákat is, amelyeket előzőleg hirtelen megfőztek, majd ki is sütöttek. A hagyma omlós volt, de egyáltalán nem hagymaízű, hanem inkább valami zöldségre emlékeztetett. A desszert pedig maga volt a mennyei tökély, ami házi csokitorta formájában érkezett. A teteje világosbarna volt, és jó kemény is, mint valami créme bruléé. A „páncél” alatt helyezkedett el a CSOKIKRÉM, ami egyáltalán nem olyan volt, mint a mi csokikrémünk. Nagyon ragacsos volt, szerintem többféle csokiból kotyvasztották, majd adhattak hozzá egy kis szalmiákot is (a svédek előszeretettel fogyasztják cukorka formájában), amitől olyan lett, amilyen. Persze ez már sohasem fog kiderülni, hiszen a helyen csak svédül beszéltek, és egy darab angol kiírás sem volt. Annyi baj legyen – ezúttal jó helyet fogtam ki éhségem csillapítására, és miután háromszor repetáztam a csokitortából, újból útra keltem, hogy elérjem mai úticélomat, Dockstát. Útközben iszonyú hóviharba keveredtem úgy 300 kilométerre Stockholmtól amikor is félórán keresztül csak nagyon lassan tudtam haladni. Olyan lassan, hogy egy érdekes táblát is le tudtam fotózni.

A bátorságpróba

Kb 550 km megtétele után este 6-körül végre elértem Dockstát, ami egy nagyon pici falu a Botteni-tenger mellett. Persze a szállást csak mintegy fél óra múlva találtam meg, miután telefonon felhívtam Matz-ot, a tulajdonost. És most jön a horror: totál egyedül vagyok egy kempingszerű központban, a semmi közepén, ahol egy faházban lakom. A ház kísérteties: azt hiszem a „Kör” c. horrorfilmben láttam hasonlót, és a felhők is ugyanolyan baljóslatúan kúsznak el felette, mint a filmben. A házban van vagy 10 másik szoba, meg „TITKOS” szoba is van (beszarás!) és az egész ház RECSEG ROPOG, de úgy, hogy majd a frászt hozza rám. Kicsit olyan, mint az Alien filmekben, amikor azt a csörgésszerű hangot produkálja a szörny. Az udvaron van egy befagyott úszómedence, amelyet a félökörnyi, lepényszerű hold világít meg, és nem túl bizalomgerjesztően. Az előbb meg megijedtem a saját autómtól, mert borzasztóan furcsa árnyékot produkált: olyat, mint egy akasztott emberét… Ez van, remélem, nem jön ma éjjel értem a svéd baltás gyilkos, vagy a botteni-öböl réme, vagy mittudomén ki. Pedig nem is olyan rossz a lelkiismeretem.
Holnap reggel remélem, sikerül megtekinteni az itt található Skuleskogens Nemzeti Parkot, ahol kb 100 méteres félelmetes fenyők fogadtak egyszer ma már este.

Egy autós naplójából

Ma kb. 800 kilométert autóztam; ebből 200at Haparanda-Overtornea-Rovaniemi közt rossz, jeges, jobbára egysávos mellékúton. Nagyjából ennyit lehetett látni a tájból, a táblák sem voltak valami tiszták, és hát majdhogynem gázoltam rénszarvast is. (Ezzel vigyázni kell, mert majdnem minden ilyen jószágnak van – egy számi – gazdája, aki majd azt fogja mondani, hogy „Ő volt Rudolf, meg a legaranyosabb mind közül, és mellesleg perkálj le nekem légy szíves kábé kétmillió forintot.). Szóval mákom volt, meg a VW Golf Sedan is jól vizsgázott, mert nagyon rendben voltak a fékei. Szóval, énszerénységem teljesen meg van elégedve a járgánnyal. (Eddig). De haladjunk szép sorban.
Az előző esti horrort túléltem: bár ha a napközben készített képeket megnézitek, talán igazat adtok, hogy az ember hátán feláll a szőr az ilyen helytől. Tehát így fest a ház oldalról, majd egy kicsit távolabbról. De lehet ilyen bódékban is lakni, ha kedved tartja. A telep olyan volt, mint egy elhagyott vadnyugati város, vagy mint a „Viaszbábuk” c. filmben. De még a Blair Witch Project és a Falu c. film is ott motoszkáltak az agyamban. No mindegy, túl vagyok a bátorságpróbán, és megalkottam a kedvenc feröer-szigeteki képem svéd testvérét.
Reggel hatra húztam fel az órám, mert szerettem volna becsapni a napot és elrabolni tőle két (világos) órát. Az meg kiröhögött, mert reggel hatkor is olyan sötét volt még, mint hajnali kettőkor, vagy előző este hatkor, vagy délután kettőkor. Eztán kb. kilenckor keltem útra Dockstából, hogy meg sem álljak az első (és mint kiderült az utolsó is) megállómig, a Hörnefors mellett található Vag Krog nevű útszéli étekműhelyig, ahová az ételek miatt még a 22 kilométerre lévő Umea-ból is bejárnak a helyiek, az átutazó turistákon és kamionsofőrökön kívül. A tulajdonosnő (nevezzük A.-nak) tojásos-sonkás-krumplis reggelit készített nekem, aminek még egy evőember is általában a felét szokta csak elfogyasztani. De nem én – aki még háromféle salátával, kétszersültekkel és több sütivel is felszerelte magát, hogy végre egy kiadósat reggelizhessek Svédországban. És akkor szép sorjában az ételekről. A rántotta és a sonka nem volt rossz de nem is volt különleges. Nem úgy krumpli, amelyet A. először megfőzött, majd dió nagyságúra felaprított, eztán olajat locsolt a rostlapra és megpirította őket, egyenként. Eztán jött a barbatrükk: A. egy fűszerkeveréket szórt rá, amitől az ételbe „majdhogynem belészállt a lélek”. A fűszerkeverék helyben használatos: van benne fokhagyma, hagyma, zeller, chilipaprika, só, feketebors, és még két komponens meg nem nevezhető dolog is; és most kapaszkodjatok – olyan, mintha valami indiai masala (!) lenne. Hoztam is belőle egy adagot, majd alkalomadtán beadom Jham Kulvinder Singh indiai barátunknak egy kis mintavételre. A svéd saláták is fantasztikusak voltak: egy savanyú káposztás, egy káposztás-almás, egy pedig, amit soha nem ettem még, annak pedig az volt a neve, hogy „Alfa”, és engem a havasi gyopárra emlékeztetett a legjobban. Az erdő ízét éreztem a számban: a hideg földet, a zúzmarákat és a puha mohaszőnyeget. A sütik sem voltak rosszak, bár konstatálhatom, hogy a kókuszkockának Svédhonban kávés íze van. Eztán útra keltem, hogy végre meglátogassam a Tomte-kat (manók) akik a Télapót helyettesítik Svédországban. Hogy ez miért nem sikerült, annak csak az az egy oka van, hogy nem találtam ilyeneket a Luppio hegyen Niemis-nél, de nagyon más élő embert sem… Marad hát a mítosz, amit Hegedűs Zsolt barátom egyik korábbi írása keltett életre:

„Útban a Magas Part felé újabb tíz kilométeres kitérőt teszünk. Megnézzük a régi E4 országút menti, világhíres Sandöbrot. A Lundet, Sandöt és Klockestrandot összekötő Sandöbront, a Homoksziget-hídat kétszer építették fel. Az első híd vázát acél és vas helyett fából készítették, majd a 260 m hosszú fakonstrukciót pontonok és uszályok segítségével átívelték a folyón, és a két hídlábtól indulva elkezdték a beton öntését. A második világháború kitörése napján, 1939. augusztus 31-én, amikor alig 20 méter hiányzott a közepéből, a híd belezuhant a vízbe, és tizennyolc munkás az életét vesztette. Másodszorra a vázat a folyómederbe vert ötezer cölöpre építették. (A 264 m fesztávolságú és 40 m magas hidat 1943-ban avatták fel.)

A déli hídfőnél álló Wästerlunds Konditori cukrászda tetején a neonreklám az első magántulajdonban levő fényreklám volt Svédországban. Építkezési engedély híján a cukrászdát a hídépítők egyik megüresedett barakkjában építették fel. Amikor elkészült, egy éjszaka lebontották az ócska burkot, és a lundei lakosok legnagyobb megdöbbenésére, reggelre egy új ház állt a barakk helyén. Hosszas pereskedés után, királyi engedéllyel meghagyták a cukrászdát.

Visszafordulunk, és félóra múlva már a Golden Gate híd példájára épült, Magas-part hídon haladunk. Az 1800 méter hosszú függőhíd nemrég még Svédország legmagasabb építménye volt. (A 180 méter magas pillérek tetejét egy-egy 12 m magas üvegkúp díszíti.)

A dackstai vandrarhemben szállunk meg. Négyágyas szoba, csak ketten vagyunk az egész házban. (Úgy látom, te is túlélted a horrort, bár te nem télvíz idején, és másodmagaddal…)

Kukkolaforsen, Övetornea és a tomte-k

A bastuakademia, azaz a szauna híveinek és a szaunamúzeum alapítóinak a főhadiszállása, Kukkolaforsen alig néhány kilométerre északra van Haparandától. A folyóparton horgászkemping. A zuhogó esőben egy esőköpenyeges ember hosszú botot forgat a Torne-folyó vízében. Halászfelszerelésnek néz ki.

Övetornea - finnül Matarenko a neve - előtt látjuk meg az első rénszarvasokat. Békésen legelésznek az út szélén, a fejüket sem emelik fel. Övertornea központjában a középkori faszobrairól híres templom zárva van. (A 13 szent szobrát - közük Szent Péterét a kulccsal és a Bibliával - 1470-körül faragták Lübeckben.). A harangláb ajtaja nyitva, azaz benne van a kulcs a zárban. Bent senki, csak öreg székek, poros bútorok, és a falon kopott festmények.

Az Övertorneai turista-hatóságok szerint, a tévhittel ellentétben a Télapót és a Mikulást egy személyben megszemélyesítő manók, a tomte-k nem az Északi-sarkon, hanem a Luppio-hegyen laknak. A Luppio-hegy mellett szinte elmegyünk a zuhogó esőben. A letérő Niemis (finnül szirtet jelent) Luppio nevű település után van. A jégkorszakot búcsúztató, gyaluként végigcsúszó szárazföldi jég csiszolta sziklán parkolunk. Sehol egy teremtett lélek. A függőleges hegyfalakat derékszögben törik meg a sima hegypolcok; távolról úgy néz ki, mint egy manóváros. Nehéz elképzelni azt, hogy ezt a gigantikus lépcsőzetes építményt nem emberi kéz alkotta. A manónépség kávézójától nyilakkal kijelölt ösvények mutatják az utat a manó barlangjához. Nincs otthon, de a levélládába üzenetet lehet bedobni. A hegytetőre fél kilométeres gyalogösvény vezet. Ilyen esőben száz méterre sem lehet látni, ezért inkább folytatjuk az utat a Torne folyó völgyében, Tornedalban Pajala felé.”

Kedves Zsolt! Én nemhogy száz méterre, de öt méterre sem láttam el, közben pedig azon filóztam, hogy vajon belecsúszok-e az útszéli gödörbe, vagy sem. Egy teremtett lélek nem volt a közelben, és mindent eltakart a hó és a köd, meg a koromfekete sötétség. Azt hiszem, tartoztam az ördögnek ezzel az úttal… Lehet, hogy nem tél idején kell ilyen helyre menni, így hát maradnak a Te empíriáid.

Vendégségben a télapónál

Ma végre találkozhattam az igazi, élő és egyetlen autentikus (finn) télapóval, akit Joulupukki-nak hívnak a helyiek, és aki a Korvatunturi-n él (Kb „Fül-hegy”). És hogy miért is ő a legautentikusabb? Mindenekelőtt azért, mert az Északi Sarkkörön verte fel a tanyáját (Napapiiri) és rénszarvasokkal közlekedik az irodájába, azokból pedig elég sok van errefelé. A Korvatunturin a télapó vagy húsz lelkes segítővel rendelkezik, akik a tonttun névre hallgatnak, és akik túl azon, hogy az ajándékok összekészítésével foglalatoskodnak, azt is figyelik, hogy a gyerekek jól, avagy rosszul viselkedtek a tárgyévben a világon szerte. Reggeli után a télapó felül a repülő rénszarvasaira és meg sem áll a „munkahelyéig”, ami a Rovaniemi-tol mintegy 8 km-re található csinált tél-faluban található. 1962-ig itt nem állt még semmi sem néhány fenyőfán kívül, amikor is a finn télapót meglátogatta Roosevelt elnök felesége. Később aztán ebből rendszert csináltak a finnek, mert rájöttek, hogy ez nekik jó. (Korábban is létezett itt a télapó-kultusz, de csak inkább egymás közt művelték, pedig a télapó – elmondása alapján – mintegy 400 éves télapó-családfával büszkélkedhet itt.). Eztán persze elkezdtek özönleni a turisták és az érdeklődők; és csak hogy egy arányszámot mondjunk: nyáron (!) átlag 100,000 ember fordul meg itt. A télről ne is beszéljünk. 17 óra körül, amikor a télapó eleget tesz a reprezentációs kötelességeinek (mert főleg ez a dolga) hazafárad Korvatunturiba, ahol a télanyó (a télapó felesége) várja finom süteményekkel. A Joulupukki nagyon szereti az édességet (főleg a mézeskalácsot), és általában autentikus finn ételeket fogyaszt. Bár hozzátenném, hogy szereti megkóstolni a külföldi ízeket is, nálunk például gulyást evett ottjártakor. A télapó-birodalomhoz tartozik még a Télaposta, ahol bárkinek küldhetünk a világon télapós levelet, több bolt és étterem is (például a télapó élelmiszerboltja), souvenir shop-ok tömkelege, és a Santa Park (vidámpark) is, ami ottjártunkkor sajnos még nem volt nyitva. Mindezt Pete, az önjelölt elf osztja meg velünk, aki „civilben” a télapó irodai segítője/mindenese. Azt is megtudhatjuk, hogy a télapó „kuzinoknak” nevezi a világon található egyéb télapókat, és csak a dán télapót nem szereti, mert az valami alkoholos üveggel a kezében hirdeti magát rendszerint valami melegvizű tengerben. „Nem tesz jót a télapó makulátlan imidzsének, márpedig ennek ez a lényege” – mondja a Joulupukki. És ami a legjobb az egészben (a zseniális marketingen kívül), hogy ezek az emberek valóban hisznek abban, amit csinálnak, és tiszta szívvel-lélekkel teszik mindezt. A torkomban dobogott a szívem, amikor leülhettem a télapó mellé és vagy 45 percig beszélgettünk. Másnak 2-3 perc adatik meg…

A nővérem gyermekei - Flóra, Eszter és Roni – pedig nagyot fognak majd nézni, amikor is megkapják majd a télapótól a kért ajándékokat. (Ugyanis a beszélgetésünk végén átnyújtottam a télapónak egy tételes kívánságlistát.). De ehhez persze jól kell viselkedniük, amit én meg is ígértem Őjoullupukkiságának a gyerekek nevében.

A finn home-made-food

A télapó-bizsergés elmúlta után Rovaniemiben találtunk egy olyan helyet, ami benne sincs a turistakatalógusokban, lévén, hogy főleg a helyi munkások látogatják. „Merimies pihvi-t” kérünk, amelyet talán a kedves olvasók valamelyest már ismernek a finn kalandunkról. Ez az étel a finn bárányragu unokaöccse, tulajdonképpen egy egytálétel, ami sós bárányhúsból, krumpliból, répából és hagymából készül, hasonlóképp, mint a mi rakott krumplink. Azonban a lényeg itt a hús semmihez nem hasonlítható sós íze. Az ételhez tésztasalátát kérünk, amiben füstölt rénszarvasdarabkák és borsószemek néznek velünk farkasszemet. Megkóstoljuk újból a finn házi sört, ami itt egy kicsit édesebb, mint anno a finn nagykövetségen, de ugyanolyan finom, majd az ízlésesen elrendezett „finnasztalról” elveszünk még némi ropogós házi rozskenyeret és megkenjük saját gyártású fokhagymakrémmel. Aztán az egészet leöblítjük a jó öreg Lapin Kultával, azaz a legjobb finn sörrel, majd kitántorgunk az egyszerű, de nagyon ízléses Maritza étel-szobából (ez a hely neve), hogy a sarki élelmiszerboltban még több Lapin Kultát magunkhoz véve kellőképp felkészüljünk az ezután következő igazi, finn szaunára. (Korábban a hely főzőnénije azt mondta, hogy alkoholt nem tartanak. Tehát az alkohol a finneknél nem a sörnél kezdődik).

Irány a szauna!!

A finn lappföld aortája, Inari

Reggel ismét korán kelünk, hogy minél előbb nekivágjunk a Rovaniemi-Inari közötti mintegy 390 km-es távolságnak. Előtte azonban a Hotelban még megejtünk egy remek reggelit, amiről most csak annyit mondanék, hogy rendkívül gazdag volt. Sorakozott rajta vagy négyféle (meleg) főétel (tepsis tojásrántotta, húsgolyók, füstölt virslik, szalonnás-füstölt krumpli), vagy hatféle kosár, amiben különböző lágy/kemény tojások helyezkedtek el, amelyekre az volt ráírva, hogy hány percig főttek. Emellett vagy tízféle felvágott és négyféle sajt, lazac, hering, rák kábé tízféle kiszerelésben, vagy tízféle saláta, úgy húszféle öntet hozzájuk és négyféle kenyér/cipó is belénk kéredzkedett. Pluszban szerepeltek természetesen a klasszikus kontinentális étkek is: kásák, müzlik, tejfélék, gyümölcsök/zöldségek, szintén nagyon gazdag felvonultatásban. És mindez természetesen nagyon finom, friss kivitelben. Énszerénységem rendkívül le volt nyűgözve, de mint az kiderült, ez így is volt természetes, hiszen a City Hotel Rovaniemi nagyjából olyan, mint egy ’Slow Food’ étterem. Az egyik recepciós hölgy javasolta nekem tegnap a saját a éttermüket (Monte Rosa, erről mindjárt írok is pár szót), illetve a Maritsa nevű étekműhelyet, ahol tegnap a remek ugye a kitünő finn házikosztot próbálhattuk ki. Ami az ő éttermüket illeti: tegnap este a szauna után még leosontunk, hogy megkóstoljuk a már korábban beharangozott rénszarvas-steak-et, ami minden várakozásunkat felülmúlta. (Bár nem voltunk éhesek, betermeltük az adagunkat és még éhesek is maradtunk.). A szarvashús rendkívül ízletes volt (a rénszarvasok Finnországban kb 400 féle zuzmóból, mohából és erdei gombából válogathatnak és húsuk egyáltalán nem zsíros), közepesen volt átsütve, mégis kívül ropogós, belül omlós volt, füstös felhangokkal megkomponálva. Hozzá készítettek egy kéksajtos mártást (tejszín, kék-sajt, só, bors az összetevői), amit jól kiegészített egy sárgarépa-krém (répa vízzel és cukorral enyhén összefőzve + só, bors és sütőtök), a zsenge főtt spárga és végül a finn házi krumpli, ami ízében nagyjából a mi krumplifőzelékünkre emlékeztetett egy kis édeskés mellékízzel, viszont kemény, 1-2 cm-es kiszerelésben. Nagyokat sóhajtozva és néhány Finlandia vodkát belénkdöntögetve tértünk végül tegnap este boldog nyugovóra.
Eztán ma reggel Inari-ig meg sem álltunk, ami tulajdonképpen egy nagyon pici település. Van benne 1-2 bolt és benzinkút, természetesen turista iroda, meg néhány ház is. De ennyi. A szállodánkban, a Hotel Inarin Kultahovi-ban, ahol elférne vagy 300 vendég, csak mi vagyunk (!), meg a recepciós néni. Délután meglátogattuk a helyi Siida múzeumot, ahol a sámi népcsoport (finn kisebbség) életével ismerkedtünk. A sámik mintegy 7,500-an élnek Finnországban, de megtalálhatóak Oroszország, Svédország és Norvégia északi részén is. Csak Finnországban vagy háromféle nyelvet beszélnek ezek a derék északi emberek, és összesen vagy kilencet a világon. Talán ezért is fullad kudarcba a mindenféle autonómiai törekvésük, hiszen nem értenek szót még egymással sem. A finnek pedig nem nagyon szeretik ezeket a hangos, részegeskedő, tanyasi rénszarvaspásztorokat. (Az jutott eszembe, hogy hamarosan írok egy novellát, amelynek az „Ukko’ címet adom. Ukko – a sámik szent szigete Inariban, ahová csak csónakkal lehet eljutni. Itt lakik az egyetlen istenük, Ukko, a villámlás istene, és a vele való kapcsolatukról, az északi fényről, meg az ősi rituálékról és a tiritarka ruházatukról fog szólni az írás. Fantazmogória lesz ez, már alig várom, hogy elkezdhessem.) A múzeumot megtekintve betértünk annak éttermébe is, ahol a változatosság kedvéért ismét rénszarvast ettünk, ezúttal széles metélt tésztával. A következőkben szeretném közreadni az étel receptjét, ami szintén elnyerte a tetszésünket.

Rénszarvas darabkák a szélesmetélten

Hozzávalók:

• 300 g hideg, füstölt rénszarvashús • 200 g őrölt (édes) bors • 150 g lilahagyma • 80 g tejszín • 100 g kék sajt • 100 g kecskesajt • Feketebors • Só • 300 g széles metélt tészta • Egy kevés póréhagyma

Elkészítés

A hagymát apró darabokra összevágjuk, majd egy kis vajon egy serpenyőben megpirítjuk és hozzáadjuk az édes borsot is. Eztán hozzáadjuk az apróra felaprított rénszarvashúst, a kék sajtot és a kecskesajtot, melyeket korábban felolvasztottunk egy serpenyőben. Eztán az ételt néhány percig kevergetjük. A végén jön bele a só és a feketebors, ízlés szerint. A tésztát néhány percig főzzük sós vízben, amúgy olaszosan, nem túl puhára. Eztán a tésztát összekeverjük a pasztával, majd a készételt friss apróra vágott póréhagymával hintjük meg.

A helyi szakácsnőtől a rénszarvasra vonatkozó néhány feldolgozási, tartósítási és elkészítési módhoz is hozzájutottunk. Az alábbiakban ezeket is közreadjuk.

A rénszarvas Finnországban az egyik legalapvetőbb étek, annak majdnem minden részét ki lehet szárítani. Ha például épp SNACK-et (harapnivaló, szárított rénszarvas-chips) szeretnénk nyerni a rénszarvasból, úgy annak csontnélküli húsrészeit kell felhasználnunk, míg ha rénszarvas-levest óhajtunk elkészíteni, ez esetben a csontos részekhez kell nyúlnunk. Ami a hús szeletelését illeti, általában minden rénszarvas-étel esetében kb 5 cm-es darabokat kell kreálnunk. A hús sózásának többféle vállfaja ismeretes. Ezekből a legelterjedtebb az ún. „száraz sózás”, amikor is a húst 24 órára elfedjük teljesen tengeri sóval. A „vizes sózás” azt jelenti, hogy a nagyjából mintegy 650 gr sóhoz adunk 10 l vizet is; ez esetben a szárítási idő 24-36 óra. A sóhoz némi cukrot is adhatunk (kb 20%), és a húst ez esetben 14 napig szárítjuk, általában + 2 fokos hőmérsékleten. (Ez utóbbi esetben a húst 7 nap után meg kell forgatni.). Természetesen ez nem szentírás: a leglényegesebb dolog, hogy mi saját magunk tapasztaljuk ki, hogy nekünk melyik az ízlésünknek leginkább megfelelő szárítási mód. (Ezeket a módokat persze keverni is lehet.). Ami pedig a rénszarvas elkészítését illeti: „ahány ház, annyi szokás” alapon ezerféleképpen foghatunk ennek neki: főzhetünk belőle például levest, süthetünk belőle steak-eat, bordát, oldalast, hamburgert, húsgolyót, de rátehetjük pizzára, spagettire is, és készíthetünk belőle kebabot, valamint kínai ragut és süteményt is. Ránk van bízva.

A nap végén elégedetten vetjük bele magunk a szállodánk előtt sebesen száguldó hegyi patak mellet elhelyezkedő szaunába némi finn sör és magyar pálinka kíséretében. Odafentről pedig úgy halljuk, mintha Ukko, a sámik szent istene egy apró, jelzésértékű mennydörgést küldene nekünk, földi halandóknak…

Azért este (immár házi körülmények közt) még némi rénszarvas-snack-et magunkba tömünk, némi sajtos lepény kíséretében.

Gyalogtúra a lapp erdőben

Ma egy 10 km-es erdei gyalogtúrán vettünk részt. Az Inaritól mintegy 7 kilométerre található kijelölt ösvénynél ott hagytuk az autónkat, hogy belevessük magunkat a lapp erdő ősi, titokzatos, havas, néma és semmihez nem hasonlítható világába. A táj rendkívül gyönyörű volt, még így, télvíz idején is. Hatalmas fenyők, nyárfák, nagydarab kövek, befagyott tavak és mocsarak, valamint csörgedező kristálytiszta patakok váltották egymást szép egymásutánban. Természetesen sok hó, meg állatnyom is volt most itt – épeszű ember nem nagyon jár errefelé ilyenkor. Útközben fagyott kékáfonyákat tömünk magunkba, olyan, mintha áfonyafagylaltot fogyasztanánk. 4,5 km után végre előbukkan a Pielpajärven Kirkko fatemplom, ami 1752-ben épült a „vadon” közepén a sámik által. Ugyan a templom egész évben nyitva áll, de istentiszteletet csak egyszer-kétszer tartanak benne, például Húsvétkor és nyár közepén. Emellett kedvelt házasulási hely is. Fáradtan és éhesen, ugyanakkor kipirulva is boldogan indulunk hazafelé, mert tudjuk, hogy nemsokára Heikki Nikula, a szállodánk mesterszakácsa nagyon eredeti ételt készít nekünk: hófajd mellfilét…

A hófajd érdekes egy lény: az étlapokon nagyon ritkán található meg, pedig szerintem nagyon ott lenne a helye. A hófajd húsa olyan, mint egy vadállaté (ez nem is furcsa, hiszen vadon él), de nagyon nehéz lenne bármihez is hasonlítani. Nagyon „erős” és „nehéz” az íze, és kicsit rágós is. Semmilyen madárra nem emlékeztetett. Állagában a libamájra hajazott, színben pedig egy vaddisznó vagy szarvas steak-re. A tálra tettek még szarvas steak-et is közepesen átsütve (ez most nem annyira volt jó, kicsit birkaíze volt), lappföldi krumplipürét (ebben sem volt semmi különleges), valamint erdei gombákat és hozzá barna szószt is (ez viszont fenséges volt). Az ételt valamilyen piros bogyóval is megszórták, ami viszont módfelett savanyúnak bizonyult az én ízlésem szerint. Ettünk még ugyanúgy erdei gombákkal töltött finn palacsintát, amelyre sajt volt rápirítva gazdagon – ez az étel is fantasztikusan sikerült. Desszertként almás pitét kérünk vaníliafagylalttal és mentával, amivel csak az az egy baj volt, hogy hajszál vékonyra sikeredett amerikai vagy akár német/magyar rokonaihoz képest.

Mindent összevetve jól laktunk, és általában elégedettek is voltunk. Emellett Heikki több érdekes dolgot is elmondott a finn ételkultúráról, például azt, hogy az tájegységenként változik, és amit eddig tudtam a finn konyháról, az mind teljesen igaz. („Finnasztal”, rénszarvas-kultusz, sózott birkahús, bogyóügyek, 500 éves házi kenyér, finn házi sör, a finn emberek átlagétkezése, stb). Új infókhoz is hozzájutottam, miszerint az egyik legnépszerűbb étel Finnországban a pizza, általában rénszarvashússal megpakolva. A finnek általában rohannak, miközben esznek, és csak Karácsonyra gyűlnek össze a családdal, hogy heringet egyenek rosolli salátával és egyéb salátákkal, kenyerekkel. Megtudtam, hogy Finnországban több helyen megeszik a medvét, ami állítólag nem is rossz, viszont borzasztóan drága. (Nekem sajnos nem adatott ez meg, nagyon ritkán és drágán lehet hozzájutni medvehúshoz. Hozzáteszem, hogy a hófajd is ilyesmi kategóriába tartozik). Emellett nagyon kedveltek a francia és az olasz konyha is itt.

Összességében konstatálhatom, hogy remekül éreztem magam Finnországban. Holnap nagy út vár ránk: irány Észak-Norvégia, azaz Alta!

Ma reggel szinte hihetetlennek tűnt, hogy a belváros felé haladó autósorban nekünk nem kell osztoznunk embertársaink zömének a sorsával, és végre elindulhatunk a régóta tervezett kalandunkra.

Gyorsan kijutottunk az országból, mintha ezernyi janicsár kergetne bennünket, és meg sem álltunk az első szlovákiai benzinkútig, ahol a nagy rohanásban kiürült bendőnket azonnal némi szlovák virslivel és mustárral tömtük ki, ami aztán nehezékként szolgált, hogy a nagy megkönnyebbülésben el ne repüljünk a francba. Emellett volt szerencsénk megkóstolni a helyi 'Kofola' nevű italt, ami a kólára emlékeztetett színében és csomagolásában, az íze azonban a 'Mixtúra Pectoralis' nevű gyermekorvosságot juttatta eszünkbe, karamellás citrommal jól megspékelve.

Dél után kevéssel érkeztünk el Prágába, ahol tömött autósorok vánszorogtak a déli csúcsban, és különös volt megint csak szembesülni azzal, hogy bizony itt is töretlenül zajlanak a mindennapok, és nagy néhány hozzánk hasonló kalandor engedheti meg magának azt a luxust, hogy kötődés és kötöttség nélkül járkálhat kedvére. Volt néhány kolbász-stand is, ami felviditott bennünket, viszont a következö táblán kicsit kiakadtunk...

Amikor hatalmas szabadságérzésünk már szinte teljesen elvette az eszünket, azonnal a nyakunkba is zuhant egy jó nagy eső, ami azonnal elállt, kisütött a nap, majd amikor úgy éreztük, mégiscsak van igazság, újabb eső esett a nyakunkba. A kapualjakból való ki- és berohangálások közben meg lehetett egyértelműen állapítani, hogy az ittenieknek nemcsak a külsőségekben, hanem az egyéni halandók szintjén is közelebb állnak a régi, civilizált európai ideáljához: ápolt küllem, tiszta tekintetek, csendes hangvitel.

Eme nagy felfedezésünket követően azonnal alámerültünk a Vencel tér régi cseh ízeket ígérő egyik étekműhelyébe, a Starocesky Restaurant-ba, ahol egy idős pincér fogadott - magas volt, haja hosszú, bajsza pödört, mintha maga Vencel Hogan, a nagy pankrátor Hulk Hogan cseh unokabátyja lett volna. Társa egy melankolikus, magas alak, tele figyelemmel - tisztára, mintha Kafka valamelyik nagy, forradalmi hajlamú konspirátora lenne egy ki nem adott regényből, egy igazi Cseh Guevara, aki valamilyen véletlen folytán életre kelt, és most ezek között az ódon falak között kell tengetnie mindennapjait, teljesen érthetetlenül.

Nem lenne eszénél az ember, ha Prágában nem gurítana azon nyomban egy korsó sört, amint asztalhoz ül. Mi az eszünknél voltunk, hál istennek. Ezt követően meg kértünk egy cseh tálat, sonkával, almás párolt káposztával, szalonnával, kacsacombokkal és burgonyafánkokkal, ahol betekintést nyerhettünk a cseh néplélek nehéz és tápláló, fehérjében gazdag étkeken szocializálódott öntudatába.

Különösebb meglepetések ezt követően már nem is nagyon értek, egészen, míg el nem értünk Teplice után egy különös helyre, DUBI nevű településre, ahol se bolt, se gyár, se üzem nem volt, volt viszont cserébe minden házban Night Cub, amelyekből lányok integettek az elhaladó kocsisor felé. Egy egész város, ami csak prostitúcióval foglalkozik! Már-már hozzá is szoktunk a különös atmoszférához - Tátra-szerű hegyek, erdők, lepusztult házak és rengeteg nő a kirakatban, és már ki is hajtottunk a faluból, amikor felfedeztük, hogy a városban a lányokon kívül egyetlen jellemző ipari tevékenység azért van még: a kertitörpe-árusítás, amiből akkora választék volt, amilyet még soha nem láttunk. Nagy rejtély az emberi lélek, ezt újra nagy nyugalommal megállapíthattuk, mint Piszkos Fred, midőn elégedetten hátradőlt a Radzeer fedélzetén, egy kiadós monszun után...

Az ember fiának jóformán csak az autóban van ideje írni, élvezve a sebességkorlátozás teljes hiányát. Azon az úton megyünk, ami korábban a Nyugat-Berlint az NSZK-val összekötő tranzitút - korábban kétsávos, zötyögős betonsztráda volt, amiről ha egy pillanatra is letért az ember, azonnal néhány lelkes kelet-német rendőr szegődött a nyomába, hogy jobb esetben jól megbüntesse, roszabb esetben meg kémkedés, országárulás, bigámia és sandaság vádjával meghurcolja, majd mitán kisportolta magát, méltóképpen megintcsak megbüntesse. Ilyesmivel most már szerencsére nem kell megküzdeni: kétszer három sáv segíti gyomrainkat, hogy hordozóállataik mielőbb újabb célállomásukon, azaz Hannoverben (l)ehessenek.

Érdekes volt egyébként a Dubiban átélt, örömlányoktól és kertitörpéktől ért meghökkenés után áthajtani Németországba: a Harz-hegység középmagas hegyei között frissen épített, sima utak keringtek többnyire teljesen felújított falvak között, mintha a bajor vagy osztrák jóléten hajtana át az ember - a kelet-német lepukkantságnak nyoma sem volt. Mint mindenütt a kontinens közép-északi zónájában, itt is spárga-szezon volt - úton útfélen kövér és vékony, vörös és fehér spárgahalmok álltak - a német konyha egy újabb, számunkra ismeretlen vetületének a megnyilvánulásaként.

Este Berlinben házigazdáink könnyű, hideg berlini vacsorával álltak - az asztalon olyan ételekkel, amelyeket így általában a berlini családok fogyasztani szoktak: a központi helyen a még Napóleon francia huszárjai által behozott és ittragadt fasírt, a Boulette álllt, ami jellegét tekintve a mi magyar fasírtunkra hasonlít, egy kis fáziseltolódással a bors irányába, a paprika egyértelmű háttérbe tolulása mellett. Rozskenyér járt hozzá, amit a berliniek előszeretettel fogyasztanak mindenféle olvasztott, majd megdermesztett zsírt, mint jómagunk. Akárcsak a magyar hűtőszekrényekben és spájzokban, a teuton kollégáknál is a zsír számít állandóan jelenlévő családtagnak. A zsíroskenyérhez meg nem más dukál, mint Harzkäse, azaz a Harz-hegységben, aludttejből készült sajtféleségek, amelyek közül vacsoránkon a félkemény, kissé camembert-re emlékeztető korongok, és a pálpusztaira hajazó puhább sajtsorstársak celebráltak. Ez utóbbinak az íze valamivel enyhébb, mint a magyar kollégájáé, de a házigazdáink elmondása szerint ugyanolyan, halott lábszagra emlékeztető buké szabadul fel belőle, ha az ember tűző napon a kocsiban felejti. A sajtokon kívül sonkák, lekvárok és mézek vonultak fel, és még egy jellegzetes, helyi péksütemény féleség - a Schnorren is: ez tulajdonképpen frissen sült zsemle, középen bemetszve, hogy könnyebben tördelhesse a gyomrát megtölteni szándékozó evőember. Miután megemeltük a spandaui villa konyhájában poharunkat arra, hogy milyen nagyszerű dolog is volt a magyarok részéről, hogy a Fal lerombolásában előzékeny módon jártunk el, aludni tértünk.

Reggel hasonló összetételű ételsorral indítottuk a napot, majd útnak indultunk a hideg, szürke esőben, hogy a berlini fazekak mélyére tekintsünk. Járművünket, Fekete Szélvészt hátrahagytuk, és házigazdáink tanácsára a berlini tömegközlekedésre bíztuk magunkat, némi kétkedéssel, ami a budapesti testvérvállalat szomorú teljesítménye alapján kialakult empíriánkból fakadt. Ez az aggodalmunk hamar leépült, és nem győztünk fejet hajtani a helyi önkormányzati főméltóságok bölcsessége előtt, ami tiszteletben tartva az ember sörhöz való jogait, tökéletesen kényelmes, tiszta közeget teremtett városa földi halandói szállítmányozásának.

Korábban a város igazi bejárataként, majd parádéhelyszínként, és főállású városszimbólumként szolgáló Brandenburgi Kapu alatti áthaladásunk után a Wilhelmstrasse-ba kanyarodtunk, ahol teljesen véletlenül egy étekműhelyre bukkantunk, az ALT BERLINER WIRTSHAUS-ra. Régi berlini házikoszttal kecsegtetett, tehát nekünk ott volt a helyünk. Kissé elbizonytalanodtunk, amikor célobjektumnkat egy panelház aljában pillantottuk meg, de a rendezett, viszont nem hivalkodó exteriőr belépésre késztetett. Odabent német vendégek ültek, a sürgő-forgó konyhából pincérek hordák ki a húsos tálakat, és még a szakács is időnként kilesett, hogy minden rendben van-e. Sehol egy turista, sehol egy hőzöngés - minden tiszta, a falakat szerény, berlini múltat igéző relikviákkal, fotókkal, rajzokkal díszítik. Egy emberi hely - azonnal lehetett sejteni, hogy nagy csalódás nem érhet.

Amint helyet foglaltunk, az igazi berlini akcentussal, kedvesen szemtelen, virgonc és segítőkész pincérnőnk pusztán technikai kérdésünkre - ami a sörválasztékra vonatkozott - rögtönzött sör-előadást tartott, hasonló leírásokkal és lelkesedéssel operálva, mint bort ajánló kollégái. Kifejtette, hogy a Wernesgrüner könnyű, csendes sör, amit aperitifként lehet fogyasztani, azonban a húsokhoz nehezebb, fűszeresebb, sört ajánlott, a Bitburgert, ami megfelelő társa lehet a nehezebb húsoknak.

Azonnal tudtuk, hogy mit kell rendelnünk, és egyre nagyobb kedvvel álltunk neki az ételsor összeállításának, amiben spontán vezetőnk rendkívül segítőkésznek bizonyult. A tálon, amelyet kaptunk, kizárólag berlini specialitások szerepeltek: így májas és véres hurka, sült disznóhas, apróra vágott, hagymás-zsíros burgonya (Bratkartoffel - ami a helyi konyha minden helyen kínált specialitása), hagymával párolt alma, párolt káposzta, borsopure és két igazi helyi különlegesség, az Eisbein és a Currywurst.

Az Eisbein, ami tulajdonképpen nem más, mint húslevesben főtt csülök, annyit tesz magyarul: jégláb. Az étel azért kapta ezt a nevet, mert régen az emberek a lerágott disznócsülök-csontot kötözték fel a lábukra, és igy mentek korcsolyázni. Küllemében megfigyelhető, hogy világosabb színekkel, és lazább szerkezettel rendelkezik, mint a magyar csülök, és az íze is fűszeresebb, köszönhetően a húsleves-fürdőnek.

A Currywurst-ról annyit kell tudni, hogy a második világháború végén egy leleményes asszony, Herta Heuwer, látván, hogy mennyire szeretik a várost megszálló amerikaiak a steaket ketchuppal, úgy döntött, hogy létrehozza a "kisember steakjét". Vett jó minőségű, gőzölt virslit, majd készített egy szószt, ami alapvetően paradicsompüréből, chilliből, édespaprika-porból, worchester szószból, curry-ból és cukorból állt, majd megnyitotta 35 márkáért vásárolt bódéját, amit nagy szerénységgel a "Világ első virslisütödéjének" nevezett el. A Currywurst soha nem látott karrierje elkezdődött, és egészen a törökök által elindított Döner Kebab korszakig Berlin legfontosabb étke volt. Hatalmas verseny indult el az egyes Currywurst műhelyek között, milliónyi recept jött létre, amelyeknek az eredetét igazi homály övezi. Annyit lehet még tudni, hogy Kelet-Berlinben egy Max Brückner nevű hentesnek köszönhetően a bél nélküli gőzölt virsli terjedt el, Nyugat-Berlinben meg a drágább beles verzió.
Mindkettőnek az alapösszetétele azonban 50 százalékban hús (disznó, marha), 30 százalékban zsír, 20 százalékban meg víz és fűszer. Pincérnőnk szerint minekünk olyan szerencsénk volt, hogy Berlin legjobb Currywurst-jához juthattunk hozzá, és mi ezt készséggel el is hittük neki.

Ebédünk után megnehezülve a Berlini fal maradványaihoz és a Potsdamer Platz futurisztikus, félelmetes és hatalmas épület-együtteseihez zarándokoltunk el, majd következett egy újabb sörbevitel a Kindl sörözőben, ahol az igazi berlini Berliner Kindl-ből vettünk vegymintát.

Ezt követően helyi kísérőink tücsköt-bogarat kezdtek el arról beszélni, hogy a városban van egy "Soda" nevű hely, ahol tücsköt-bogarat lehet lenni. A régi Krombacher sörfőzde helyén művészcentrumként funkcionáló komplexumban található ételbárban hamar elénk került a ropogósra sült sáska-tücsök-lisztkukac trió. Maga az étel gasztroetikai koncepciója minket is megosztott. Egyikünk érdekesnek találta az új ízeket, másikunk meg egyszerű perverzitásnak tartotta ezt a hely-, kultúra-, és ízlésidegen csomagot, ami a dzsungelben talán megállná a helyét, de Európa egyik motorjaként zakatóló fővárosában semmiképpen. A hangulatot egy arab (pontosabban marokkói) helyen sikerült helyrebillenteni, ahol némi sör és vízipipa mellett még arab hastáncnak is volt módunk örvendezni.

Mielőtt ellátogattunk volna a Düssel folyó mentén szerveződött Düsseldorfban székelő barátainkhoz, megálltunk egy ebédre Hannoverben, abban a városban, ami a német-angol egymásba borulás legkorábbi megnyilvánulása némethonban. Hannover terei, sötét tornyai, faszerkezetes német bürgerotthonai között bolyongva a rengeteg ázsiai vendégdolgozó jelenlététől ihletet kaptunk, és úgy döntöttünk, hogy az ország legszeretettebb, legnépszerűbb mindennapi étkét vesszük magunkhoz, nevezetesen a török Döner Kebabot. Be is mentünk egy Öz Ourfa nevű étekcsarnokba, amelyben szinte kizárólag törökök voltak. Nyársakon forgott a bárány és a csirke, hosszú kardokon nyers sis kebab lapított, és persze a háttérben két hatalmas, fával fűtött kemencében sültek a kenyérfélék, jelezvén, hogy igazi török étekműhelyben járunk (egy igaz török ugyanis az ily módon elkészített gabonaféléket favorizálja). Maga a birkaszármazékból készült kebabhús hatalmas kenyérbe volt felhalmozva, amúgy németesen, savanyított káposztával vegyítve, török, joghurt alapú mártásokkal megöntözve.

Hamarosan hálát adtunk az egeknek, hogy ilyen előrelátóan teleraktuk bendőnket, ugyanis Düsseldorfhoz érve elszállt a számítógépünk, ahol részletes térképeink voltak, és kezdetleges, nyomtatott útmutatók nem segítettek semmit, hogy az autópálya labirintusból a kiutat megleljük. Ennek köszönhetően kisebbfajta Odüsszeiába kezdtünk, amelyből néhány helyi, lelkesen a segítségünkre siető ember mentett ki bennünket.
Düsseldorfi vendéglátónk tősgyökeres elzásziként, annak is francia őslakosa lévén elzászi-francia vacsorával várt: croitant-al, ami nem más, mint erős sajtokkal összeérlelt, rakott burgonya, és egy saját fejlesztésű, töltött tintahallal, aminek lényege, hogy miután a friss tintahalakat lefejezték és gerincüket egy laza mozdulattal kihúzták, az így üresen maradt corpusba töltelék kerül, ami márnából, tojásból, olajból, paradicsomból, köményből készül. Eztán a reload-tintahal forró olajban emlékszik vissza boldog élete folyadékban eltöltött napjaira, majd tepsibe kerül, fehérborban kap keresztséget, és a sütőben lassan megsül. A vacsorát nem más követte, mint az alkimisták titkos itala, az eau de vie - az élet vize -, ami az elzászi értelmezésben a cseresznyepálinkát jelenti. Barátunk meggyőződéssel állította, hogy ha az ember elfogyaszt naponta kanálnyit belőle, állítólag időtlen időkig fog élni, legalábbis addig, míg meg nem unja az árnyékvilág kaleidoszkóp káprázatát (vendéglátónk személyes példával támasztotta alá ezt a megkérdőjelezhetetlen tényt: nagyanyja ezt már közel száz éve gyakorolja az életvízivás áldásos hagyományát).

Napsütés, és kellemes időjárás fogadott reggel. Mintegy negyven perc alatt átérünk Kölnbe, a régi germániai tartományok egykor egyik legfontosabb főhadiszállására, a Colonia Claudia Ara Appinensiumba (CCAA). A város szinte minden pontjából látni a Kölni Dóm szürke, irdatlanul hatalmas, és rettentően bonyolultan díszített tömegét, amelynek a homlokzata alatt egy indiai angyal várt ránk, hogy elvezessen az ódon, évszázados FRÜH étekbárba, amelynek a konyhája és sörcsapjai már évszázadok óta szolgálják az ide betérőket - helyieket és jóérzésű utazókat egyaránt. Az egyik legérdekesebb jelenség a nagyon kicsi méretű söröspohár volt, amelyben a helyi Kölsch sört hordozzák az ivóembereknek, kolbászok, virslik, csülkök, saláták társaságában. A pincérek minden egyes alkalommal, amikor új fogással vagy itallal közelítettek az asztalokhoz, hevesen kiáltozni kezdtek - mayday, mayday! - majd heves mozdulattal az evőemberek elé csúsztatták az étkeket. Rendkívüli meglepetésünkre, midőn vendéglátónkat meghívni szándékoztuk, annak ellenére, hogy ezt ő ajánlotta fel először, komoly pincérlázadás tört ki, és egyhangúan hangoztatták: angyalunk van itthon, tehát övé a vendéglátás joga, még akkor is ha udvariassági rohammal kíván lehengerelni az ember, mint macskát az úthenger.

Miután érzékeny búcsút vettünk a kölni indiai angyalunktól, beültünk Fekete Szélvészbe és meg sem álltunk az európai fejlődés központjáig, Brüsszelig. Az úton már gyanakodtunk, hogy valami nincs rendben: a németországi tükörsima útfelület döcögőssé vált, az utak mentén ápolt füvet gaz-erdő váltotta fel. Amikor kontinensünk fővárosába értünk, már nem is csodálkoztunk az elénk táruló látványon, ami összességében azt az érzetet keltette, mintha egy disznóólat szocialista épületekkel rakták volna tele. Az utcákon a szemetet össze-vissza hordja a szél, kóbor pakisztániak és törökök sétálgatnak fel s alá, és az apró, rejtett útjelző táblák az utolsó pillanatban árulnak el információt az útirányokról. A káoszt fokozza, hogy a helyiek folyamatosan rossz irányokba igazítanak el, a közlekedési szabályokat senki nem tartja be, amiben különös ellenségek bonyolítják az autón utazó ember életét: nevezetesen a kerékpárosok, akik minden, józan ésszel belátható helyzetet figyelmen kívül hagyva karikáznak össze-vissza az utcákon.

Nos, pontosan ezért csak annyira korlátoztuk azt a néhány órát, amit ebben a furcsa városban eltölthettünk, hogy megtekintettük az ötvenes évek derekán épített Atomium-ot, majd, missziónkat és persze fokozódó éhségünket szem előtt tartva, betértünk egy igazi belga kisétterembe, valahol a város szívének a közelében, a Le Best Toffe nevű étekműhelybe. Érdekes jelenség, hogy nincs hagyományos, nyomtatott menü - a napi kínálattól függően egy sötétzöld táblára írják az aktuálisan megrendelhető étkeket. Kint is, bent is helyi belgák sokasága időzött, főleg negyvenes-ötvenes korosztály. Valamilyen születésnapi mulatság kellős közepében landoltunk, és éppen hogy magunkhoz ragadtunk egy kis, jellegzetes pohárba töltött Maes sört, egy öregfiúk zenekar azonnal rázendített, és mindenféle rock'n'roll nótával kezdte el szórakoztatni a közönséget, így minket is. Mivel az aznapi választékban főleg steakek szerepeltek, rendeltünk belőlük. Nagy megelégedésünkre a sült marha úgymond túlnyúlt saját határain és egyértelműen üvöltötte, hogy nincs olyan nagy baj itt Belgiumban: a francia közelség, és az ebből fakadó latin életszeretet, no meg az ehhez társuló ízlés reprezentálódott a tányérokon. A steak mellett megjelent a belga eredetű, durvára vágott pommes frites, azaz olajban sült krumpli, ami az otthon megszokottakkal annyi közös rokonságot ápol, mint egy heidelbergi agysebész egy liánokkal benőtt majomkenyérfáról alázuhanó tanzániai repülőmókussal. Maga a burgonya kívül ropogós, belül puha, és mindenekelőtt könnyed, mint egy véletlenül elcsattanó nyakleves. Ehhez házilag kevert, hasonlóan könnyű majonéz társult, némi nemes borecettel pácolt friss zöldséggel. A húsokhoz meg kétféle szósz dukált - egy rendkívül intenzív borsmártás, és egy savanykás-édeskés, sárga színű, mustár alapú öntet. Vacsoránk közben a szorgalmasan söröző, hordóhasú szakács többször meglátogatott bennünket, hogy ételünkkel meg-e vagyunk elégedve. Meg voltunk.

Gentbe, a németalföld egykor leghatalmasabb ruházat-előállító központjába, a van Eyk testvérek szeretett városának ódon falai közé éjfél után érkeztünk meg. Szerencsére a kerékpárosok már aludni tértek, így valamennyire nyugodtabban kevertünk vendéglátónk felé. Főhadiszállásunkat felvertük, és a több száz belga sörféleség közül vagy féltucatnyival komaságot kötve nyugovóra tértünk.

Ma szerencsénk volt az időjárással, amelyről vendéglátónk azt állította, hogy olyan stabil, mint egy őrjöngő tengerben hánykolódó hajó kajütjének az asztalára helyezett rumospohárban fuldokló légy. Élvezettel sétáltunk a napsütötte utcákon, megtekintettük a hely nevezetességeit - az árkádos utcák alatt, hatalmas üvegketrecekben üldögélő asszonyokat és a Szent Baaf katedrálist -, magunkba szívtuk a gazdag polgári középkor atmoszféráját, és leültünk a főtéren, ahol a Cassis étteremben egy az egyben olyan élményben volt részünk, mint Philippe-nél, Esztergomban. Az asztalunkon először is egyedi formájú poharakban megjelent mindenféle sör: talpas, vastag üvegű ibrikben a barnás, sötét, fűszeres, trappista szerzetesek által átlagon felül erősebbre főzött Westmalle, majd konyakos kehelyre emlékeztető ivóalkalmatosságban a Caney Cuvée, ami nem más, mint egy helyi sör-kevertital, majd következett egy hosszú pohárban a vidáman pezsgő, világos Vedett. Igazi sörmelierré avanzsálódva vártunk a heti menünkre, amelyek előtt elő-előételként érkezett a séf ajándéka: friss zöldfűszerekkel töltött olajbogyó, pirított, paprikás magvak és friss kenyér vajjal. Pincérünk, aki segítőkészen, gyorsan sietett minden kérésünk teljesítésére, elmondta, hogy itt már erősen érezni a francia hatást, amit gyorsan megismerhettünk az empíriák szintjén is. Az előétel genti szárazsonkába töltött fűszeres krémsajt volt, zöldsalátából, spenótból, rucolából és liege-i szirupban érlelt almából összeállított salátaágyon, némi frissen vágott füge kíséretében. Ezt követően hasonló zöldeken pihenő, tejszínes szószban érlelt lazac steak, tésztaágyon fekvő, pirított bárány és egy genti mustárszószban főtt, az Asterix filmekből ismert méretű főtt csülök következett, házi burgonyakrokettek és pommes frites kíséretében. Az ebédet friss eper zárta vaníliafagylalttal és csokoládérudakkal. Eképpen eltelve, némi pakolászásnak álcázott pihenés után útnak indultunk következő célpontunk, Amszterdam felé.

Egyébként éppen most vagyunk az úton, amivel kapcsolatban kiemelnénk, hogy rendkívül sokat kanyarog, és nem mindennapi cirkuszmutatványba telik eképpen száguldva beszámolót jegyzetelni. Az időjárás kitűnő, a hollandi alföld lapos, de fákkal sűrűn tarkított, és visszafogottan ápolt. Szinte hihetetlen, hogy az ember helyenként a tengerszint alatt száguld.

Két napja, az esti órákban érkeztünk meg az Amstel folyó partján emelt gát mentén épült északi városba, Amsterdamba, ahonnan még néhány évszázaddal ezelőtt a németalföldi mocsarakat és ködöket megunt kalandorok egész generációi indultak útnak, hogy meggazdagodhassanak azokban a titokzatos országokban, ahol színes madarak repkednek a fák fölött, orrcsontot viselő erdőlakók falatoznak szomszédos törzsek lakosainak a húsából, és bősz tigrisek sündörögnek a mogyorólevesét kavargató evőemberek között.

Az amsterdami éjszaka ott hevert előttünk, mint egy sebzett vad, ami csak arra vár, hogy a kegyelemdöfést megkapja. Igyekeztünk megadni neki azt, ami a dolgunk, de mégsem volt egyszerű az ügy.

A tizenhetedik századi gazdag kereskedők, kalandorok, katonák és egyéb tisztes urak által épített házak között hömpölygött az élet, ami Zlad énekes és előadóművész "Electronic - Supersonic" című örökzöldjének a felejthetetlen sorával csak így jellemezhető: "sztronger than Dark Véber". A tömérdek Coffee Shop, varázsgomba-áruda, vörös fénnyel megvilágított ablakokban ücsörgő-álldogáló lányok és asszonyok üvegkalickái között albioni részegek hömpölyögnek, olasz gigolok tirádáznak, kisült szamurájok kattintgatnak, amerikaiak bugyborognak, és foghíjas, átszellemülten vigyorgó fekete dealerek suttogják: "koke, extasy, koke extasy!". Mindenütt az innen elinduló középkori vizionárius, Hieronymus Bosch élő beállításai kavarognak előttünk, a határtalan szabadság igazi torzképei.

Másnap, midőn ép eszünket megleltük, azonnal hollandus étekműhelyek felkutatására indultunk. Tudtuk, hogy maga a németalföldi konyha eme fapapucsban taposott sáron, világhódító akciókon és folyamatos belviszályokon edzett táptalajból csekély eredményekkel tudott kijönni az evolúciós fejlődéstörténetből. Az eredmény nehéz, egyszerű étkek egész sora, ami a német konyhához hasonlóan főleg a húsok, a rengeteg burgonya köré épültek. Egyedüli helyi különlegességnek a nehéz, sűrű, szinte főzelékszerű leveseket, a zsíros, keményre érlelt sajtokat lehet megnevezni, no meg a töménytelen mennyiségű sört, ami az angolszász világban egyébiránt is az igazi népitalnak számít. A hollandusok előszeretettel engedik magasra, keményre, erősre nőni a habot a malátafőzet tetején, ami a Heineken család szerint azért van, hogy "a sör ízbuborékai el ne illanhassanak". A gasztronómiai egyhangúságból a gyarmatosító korszak lendítette ki eme derék, szabad embereket: az indonéz, kínai, suriname-i hatások bevonultak, mint a keresztesek a szent földre, megalapozván a biztos káoszt, mindörökre, az idők végezetéig. Mindezeknek köszönhetően a mai holland konyha a régmúlt paraszti nehézbombák és az egzotikus hatások furcsa keveréke.

Amszterdami kirándulásunk során egyetlen igazi hollandus étterembe sikerült eljutnunk - lévén nagy hiány az ilyen étekműhelyekben. Maga a hely nem messze az amszterdami pályaudvartól van, egy Coffee Shop és egy varázsgomba szaküzlet közé beékelve. Küllemében olyan, mint egy szakadt, ír kocsma: a teret hatalmas, tükrös bárpult uralja, amely körül, zöld falak mentén, szakadt székeken, kopott asztalok mellett holland nyugdíjasok és néhány angol focirajongó karistol késeivel, és dönti magába a sört. A konyha, amelyben tradicionális holland étkek készülnek, egybe van nyitva az étkezőtérrel, és természetesen két pakisztáni meg egy indonéz szorgoskodik benne. A munkatempójuk félelmetes - amikor éppen nincs rendelés, kirohannak felszolgálni vagy éppen a bárpultban bukkannak fel, hogy italokat töltögessenek. A mi pincérnőnk negyvenes, kiégett asszony, aki ide-oda terelget bennünket a helységben, attól függően, hogy hányan rendelünk ételt. Kisebbfajta lázadás tör ki a mi oldalunkon, de a holland konyhával való közelebbi kapcsolatok kiépítése irányába érzett vágyunk mindennél erősebb. Várakozásunkat alulmúlja az, ami asztalunkon landol. A hutspoot holland húsgombóccal nehéz, egyszerű étekkompozíció: az előbbi tört, fokhagymával összefőtt krumpli, enyhén megpirítva, a másik pedig öklömnyi húsgombóc, alapvetően borssal ízesítve. Az egészet fűszeres, chilis szósz borítja. A másik jellegzetesség, amit kipróbálunk, a holland steak - mint kiderül, csak annyiban holland, hogy a hutspoot-éhoz hasonló fűszeres mártásban úszik. Egyedül a sörben nem kell csalódnunk.

A holland étekműhelynél sokkal inkább említésre méltó egy gyorséttermi kalandunk. Tegnap, midőn éppen kiléptünk Rembrandt házából, hatalmas éhség kerített hatalmába bennünket. Amint valamilyen fűszeresebb gyarmati konyha után kutattunk, egy thai étekműhelyre leltünk. A fast food felirat alatti ablakon rengeteg zöldséget, húst, fűszert és szószt láttunk, egy kissé kaotikusan elrendezett apró helységben, amelyben thai nénik sündörögtek a lángoló, gőzölgő, fortyogó üstök körül. Amint beléptünk, az orrunkat a titokzatos, fűszeres kelet illatai csapták meg. Kedvenc szófordulatunkkal élve: "tudtuk, hogy jó helyen járunk". Rendelés után a nénik előkapták bárdjaikat, felaprították a húsokat és a zöldségeket, és szinte kettőt sem pislogtunk, midőn az asztalunkra került a gőzölgő ebéd: thai rizstészta sült tofuval, csirkével, zöldségekkel, erős-savanykás-édes szósszal, olyan kombinációban, amilyennel csak igazi thai műhelyekben lehet találkozni. A másik fogás zöldséges-gombás marha volt szója- és osztrigaszószban pirítva, rengeteg frissen főtt rizzsel. Mindkét étel rendkívül könnyed volt, és a nagy adagok ellenére sem lehetett leterheltséget érezni gyomorzsákjainkban, és ezeknek a hordozóállatai sem álmosodtak el.

Még kiemelendő egy étekkalandunk: betértünk egy rövid ebédre egy igazi indonéz étekműhelybe, a Sukasariba, kipróbálandó a volt gyarmatok konyháját, amellyel már volt szerencsénk komaságot kötni néhány hónappal ezelőtt a magyarországi indonéz nagykövetségen. Kisebb rijstaffel-tálakat kértünk, amelyeken a korábbról megismert különös fűszerharmóniák köszöntek vissza.

Amszterdamból ezekkel a meghatározó élményekkel hajtottunk el, majd kereszteztük a nagy kikötőváros, Rotterdam upgradelt Kazincbarcika jellegű utcáit, hogy a zuhogó esőben pillantást vethessünk a hatalmas dokkokban pihenő óriás tengerjárókra. Hajóra nem nagyon leltünk, viszont az egyik sötét kikötőraktár előtt éteri fény vakította el szemünket: egy pillanatra azt hittük, itt a vég, de aztán egy felirat, amelyen az állt: "Mátészalkai Sanyi", visszazökkentett a valóságba. Alighogy elkerültük a vele való összecsapódást, rövid üdvözletet váltva visszatértünk Gentbe, hogy rövid pihenőre térjünk a luxemburgi kalandunk előtt.

Tegnap délre vezetett utunk, az Ardenneken át Luxembourgba. A brüsszeli közlekedési dugókban nehezen előre vánszorogva jutottunk át a déli kivezetőkre, ahol elkezdődött az a vidék, amelyen a II. világháború rengeteg legendás ütközete zajlott. A falvak többnyire ma is állnak, pihennek csendben, ügyet sem vetve a múló idő kegyetlen hömpölygésére.

Spa városban - ami az érdekesség kedvéért a termálvizeiről híres - megálltunk egy pillanatra, hogy körülnézzünk, és egy belga kocsma bensőséges életébe betekintést nyerjünk. Találtunk is egy ilyen intézményt a városka főterén álló, tömött középkori templom mellett. A kiskocsmában javában zajlott az élet: a jól öltözött helyi munkanélküliek - akik többnyire a fizetésük nyolcvan százalékát kapják meg életüknek ebben az áldásos időszakban a legutóbbi munkahelyüktől - támasztják a pultot, és hörpintgetik kis poharaikból a finomabbnál finomabb söröket, amelyből még ebben az isten háta mögötti ivóban is több tucatot kínálnak. A kocsmáros-asszony kedvenc népével egy asztalnál kortyolgat, meg falatozik a konyhában készenlétben álló étkekből, amelyekből egy-egy morzsa a munkanélküliek kutyáinak is jut. Ezek a derék állatok úgy tűnik, egyenrangú társai kocsmabarát gazdáiknak, és vakkantásaikat mindenki embernek járó tisztelettel figyeli.

Útközben Luxembourg felé megálltunk a bullge-i hadművelet másik nevezetes városában, Malmedy-ben is, ahol a Le Petit Chef nevű apró étekműhely konyhájában megpillantottuk a kis séfet, aki tulajdonképpen egy hatalmas asszonyság volt, rengeteg sült krumpli társaságában. A pommes frites szülőhazájában nem is lehetett volna alkalmasabb helyet találni, hogy ebből a világhódító étekből ne merítsünk újra egy jót. Bár kisebb adagokat kértünk, hamarosan óriási papírtölcsérek virítottak a kezeinkben, tele friss, ropogós, sárga krumplival, nyakon öntve helyben kevert friss majonézzel.

Így már jóval nagyobb elszántsággal haladtunk tovább, dél felé. Az időjárás egyre kellemesebb lett: az északi szelek lenyugodtak, a hideg levegő felmelegedett, és a többnyire lapos, legjobb esetben visszafogottan lankás tájat közepes, gömbölyded, egymásba fonódó hegyek kezdték uralni. Szinte minden talpalatnyi helyen haszonnövények díszelegnek, a méregzöld fenyvesek meg egyenesre fésülve feszítenek a domboldalakon, amelyeket hatalmas, hófehér kőviaduktok kötnek össze egymással. Olyan érzésünk volt, hogy arra a vidékre kerültünk, amit az ember fia gyerekkorában a királytól elnyerendő fele királysággal azonosít, amelyhez királylány-kéz is jár, ha sikeresen megküzdött a hős az életveszélyesen fenyegető rontó erőkkel.

Egy szó, mint száz, Luxembourgba kerültünk, ebbe az apró királyságba, amelynek alig több mint kétezer négyzetkilométeres területén alig néhányszázezer ember tengeti életét, ami a világon a lehető leggazdagabbnak van kikiáltva, köszönhetőn a remek adó- és bankszabályoknak, amelyek kontinensük legragyogóbb pénz-sikáló üzemeként funkcionál. Maga a főváros - Luxembourg City - hegyek között fekszik, és valamivel több, mint ezer éve lakják emberek. A várost Észak Gibraltárjaként is emlegetik, ugyanis stratégiai fekvése, meg a rengeteg átépítés olyan erődítményt eredményezett, ami gyakorlatilag bevehetetlen volt. Olyan ereje volt ennek az építménynek, hogy a Londoni Béke egyik feltételéül is azt szabták, hogy csak akkor lesz béke ezen a vidéken, ha lerombolják a stratégiai védműveket, betemetik a város alatt húzódó gigantikus méretű kazamatákat - ahová veszély esetén a város egész lakossága nyugodtan elhúzódhatott. Luxembourg ezt készséggel meg is tette, majd királysággá avanzsálódott, és azóta éli gazdag életét, amelyről minden porcikája üvöltve ad hírt. A rendezettség, tisztaság és a finom dolgok iránti, jó értelemben vett európai kulturáltságon alapuló ízlés mindenütt megnyilvánul: az emberek ruházkodásán, járásán, a kertépítésen, a tömegközlekedési eszközökön, amelyek jelentős része már szakított a dinoszaurusz-maradványok égetésének barbár szokásával, és üzemanyagcellával üzemel.

Természetesen itt is belevetettük magunkat a hely étkeken keresztüli megismerésébe. Nem messze a főtértől be is tértünk egy étterembe, amelynek a bejárata előtt, kényelmes asztalok mellett luxembourgi mágnások szürcsölgették söreiket. Úgy gondoltuk, ennél luxembourgibb helyet keresve sem találhatnánk, így be is mentünk. Odabent azonban rögtön kiderült, hogy nem másutt, mint egy olasz konyhában járunk. Kérdésünkre, hogy merre van igazi, luxembourgi étkeket adó hely, lemondóan legyintettek, és kifejtették, hogy a helyi konyhához képest még az angol konyha is ínyencségnek számít, annyira rossz. De ennek ellenére készségesen elmagyarázták, merre találunk helyet felettébb furcsa igényünk kielégítésére.

Rövid csatangolás után meg is leltük a Maison des Brasseurs nevű étekműhelyt, amelyben kedvesen fogadtak bennünket, és vezettek asztalunkhoz. Az enteriőr úgy nézett ki, mintha egy száz évvel ezelőtti grófi kalandor nászra kelt volna egy bécsi cukrászlánnyal, és lakást építettek volna, mindkettejük ízlése szerint. A helység közepét régi, intarziás, tükrös bárpult uralta, a sárgára festett falak mentén stukkók. Azonnal segítségünkre sietett az egész személyzet, és hamarosan az asztalunkon gőzölgött az estebéd, akkora mennyiségben, amely - férfiasan bevalljuk - velünk is kifogott. A fő fogás nem volt más, mint a német kuzinok öröksége, azaz virsli, kolbász, sült disznóhas, főtt borda, körülbelül kilónyi savanyúkáposzta ágyon, rengeteg, egyben sült szalonnás krumplival. Emellé érkezett egy luxembourgi marhából készített steak, amelynek mintegy négy centi vastag, remegő, és vajpuha, szaftos korpusza teljesen befedte a tányért, egy hatalmas fazék friss zöldséggel, két vájlingnyi sült krumplival és egy hatalmas tál, sörsodó alapú, fűszeres szósszal. Steak-ünket és luxembourgi tálunkat a hely által újraértelmezett gordon bleau kísérte, friss hegyi sajtokkal töltve, vastag, gombás mártással megöntözve, párolt zöldségek kíséretében. Az ételsort Boffeender sör kísérte, minket meg az őrangyalunk, hogy ezen helyi jellegzetességekkel való ismeretség-kötésünk után életben maradtunk. Megjegyeznénk, hogy a paraszti múlt étkei és a paloták, gazdagság, csillogás különös disszonanciával jelezte: másra sem vár a hely szelleme, hogy újabb háború esetén lazítson az övén egyet, és rettentő erővel iszonyú barbár erővel vérengző zabálásba kezdjen, mint Goya egyik rémalakja, aki a fiai fejeinek a letépkedésében teljesítette ki maga-magát.

Napokig nem tudtunk egy szót sem írni, mert miután áthajtottunk Osteende-ből Angliába, energiaátalakító hiányában a számítógépünk álholtan hevert, mint valami ősi templomos lovag a Westminster Abbey egyik rejtett kriptájában, hogy amikor eljön ideje, akkor ismét teljes erővel teljesítse rendjének titkos misszióját.

Szóval, röviden az elmúlt napokról.

Június 14-én, Osteende-ben végre megpillantottuk a tengert - ezt a különös, lassú, mindent elsöprő hatalmú szubsztanciát, ami különös állatként lélegzik ezen az apró bolygón évmilliók óta, engedelmes táncot járva a holddal. A város furcsa keveréke egy mediterrán tengeri üdülővárosnak, és a fjordok mentén elhelyezkedő halászfalvaknak: a házak többnyire lapos tetősek, alacsonyak, rendk

Bár a Feröer-szigetek világhálón való jelenléte és a helyi internet-penetráció talán csak a birkákéval vetekszik (amiből nagyon, de nagyon sok van itt), úgy gondoltam, hogy hasznos lehet, ha némi információt az utazásom célterületéről összefoglalok. Mindenekelőtt néhány szó a földrajzi elhelyezkedésről és a helyi történelemről. A 18 szigetből álló szigetcsoport Skócia és Izland között helyezkedik el, amelyekből csak egyetlenegy lakatlan(!). Ezért néha 17 szigetet szoktak emlegetni. A szigetek csupán "egy féllondonnyi", 1400 négyzetkilométernyi területet foglalnak el a háborgó Atlanti-óceántól, a víz és a szárazföld évszázados együttélését pedig a mintegy 48,000 derék helyi feröeri felügyeli. A több száz méteres, vízből kiemelkedő csúcsok pedig csak némán tüntetnek és tündökölnek az időnként azért elő-előbukkannó napsütésben, kábé a világ teremtése óta.

A természeti elemek és a víz ősi, érintetlen világába először Szent Brendan és ír szerzetesei próbáltak meg belekontárkodni a VI. században: de hiába hirdették buzgón az egy igaz hitet, mind elpusztultak itt valamilyen rejtélyes oknál fogva, ottlétükről pedig csak a magukkal hozott, ír akcentussal, és már egy kicsit feröeri fennhangokkal bégető birkáik árulkodtak a IX. században idetévedő norvég földműveseknek (talán a vikingek rokonainak). Az Izlandon ekkortájt íródó helyi népszerű teremtéseposz, a "Faringa Saga" szerint a szigetek a Norvég királyság szerves részévé váltak úgy 1035 körül, viszont 1380-ban a norvégokat bekebelezte a Dán királyság és a szigetek akkor már a dán jogrendet kezdték el alkalmazni. 1655-ben a dán kormány Christoffer von Gabellel földesúrral ajándékozta meg a Feröer-szigeteket, aki fiával, Frederick-kel elnyomó uralmat, kizsákmányolást és jó nagy adag frászt hozott a békés szigetlakókra. Ezért a kormányzat 1709-ben végül jobbnak látta eltüntetni a családot a szigetekről. 1849-ben a dán jogrend hivatalosan is elismerte a Feröer-szigeteket azzal, hogy két parlamenti széket is adományozott nekik, ám az 1890-es évekre sok szigetlakó már az önkormányzat jogát követelte. A sors azonban nem így rendelkezett felettük: a második világháború idején a britek foglalták el a szigeteket, eztán pedig Dánia mutatott fityiszt a szigetlakóknak azzal, hogy 1948-ban elfogadta a "Feröeri Önkormányzat Törvényét". A szigetek hivatalos státusa tehát "Dán Királyságon belüli önkormányzattal rendelkező közösség"-re változott, a szigetek önállóságát kikiáltani akaró néhány feröeri lelkesedését pedig elfújta a helyben igen népszerű és gyakran magamutogató, hideg északi szél.

Amikor Dánia csatlakozott az Európai Unióhoz, a szigetek nem követték példáját, főleg a halászati zóna "bosszantó", 322 kilométeres korlátozásának kérdése miatt. A szigetek ma saját zászlójuk alatt fociznak, (merthogy a halászat után bizony a labdarúgás a második legkedveltebb tevékenység), fOroyeriül káromkodnak, ha a labda egy-egy rúgás után kirepül a pályáról és zuhan vagy 100 métert a helyi madarak nagy-nagy örömére, és szabadon dönthetnek ügyeikben, amíg az nem érinti Dániát. Az anyaország főleg a biztosítás- és a bankszektorért, a védelmi- és külpolitikáért, illetve az igazságügyért felelős.

Az időjárás hideg és viharos, ahogy az Észak-atlanti óceán közepén meredező szigetektől általában elvárható. Talán csak a palackorrú delfineket, kékbálnákat, madársokaságot és a birkafölényben lévő birkákat nem zavarja mindez. A csapadék érkezhet hó, jégeső, ködszitálás vagy sima eső formájában is, nagyjából az év 280 napján. Sajnos a Yahoo! időjárás-jelentése sem sok jóval kecsegtette szerény személyemet, mert azt mutogatta, hogy az elkövetkező egy hónapban minden nap esni fog az eső? Grrrrrrrrr. Kompenzálásként és lelki egyensúlyom helyrebillentése kedvéért egész este feröeri népdalokat hallgattam önfeledten, melyek legsikeresebb darabja innen letölthető, miközben a híres feröeri sörrel koccintottam az északi istenek egészségére (ez viszont már nem tölthető sehonnan sem, nagy és őszinte sajnálatomra).

Ha már "lunda" - legyen kövér, ezért úgy döntöttem, hogy ma is írok egy-két szót a blogba. Főleg arról, hogy elmondjam, hogy egyelőre minden várakozásunkat felülmúlja az érdeklődésetek, hisz látjuk, hogy sokan látjátok, nézitek az oldalt. Emellett nagyon sok hasznos tanácsot, kérdést és jókívánságot is kapok az elnokseg@lucullusbt.hu címre.

Örülök, hogy így sikerült felkeltenünk az érdeklődést, és remélem, hogy a folytatás sem lesz kevésbé izgalmas! Holnap 07:20-kor száll fel a gépem, hogy egy rövid koppenhágai kitérő után végre elrepítsen a Feröer-szigetekre. (Ja, előtte kötelező program van, korábban már említettük: TESSÉK HALLGATNI a SZTÁR FM-t kábé 06:45-kor!!!)

Ma már csak a szokásos utolsó simítások vannak hátra - útlevél, pénzváltás, laptop, fényképezőgép, memóriakártya, diktafon-check útvonaltervezés, meg ilyenek, ezért ezeket most nagyon nem is részletezném. Minden OK, a kontaktok már nagyon várnak, s ha az északi istenek is azt akarják, akkor holnap jelentkezem!

04.30 - csörög az óra. Rémálom! 04:30 - kimondani is rossz. Aztán felbőszít az erport-minibuszos sofőr, aki 05:13-kor aszongya, hogy 05:16 van, és iparkodjak mán', mer' itthagy. Mondom is neki, hogy rosszul jár az órája, de még neki áll feljebb, és magyaráz összevissza. Gratulálok végül neki, hogy 60 éves korára szép sikereket ért el, hiszen egy kerek tárgyat forgat nap, mint nap, meg egy-két pedált is nyom hozzá, de ez kábé egy szinttel magasabb életforma, mint egy tengerimalacé. Erre megsértődik... Kiérek végre a reptérre.
A T. tagoknak előre beharangozott interjú jól sikerült, amit állítólag többen is hallottak. Persze, pechemre épp egy hangosbemondó alá sikerült beállnom, ami jól bezavart, ezért talán a beszélgetés végét nem lehetett annyira hallani, de - sebaj. Annyi baj legyen. Köszönet a SZTÁR FM-nek és B. Tóth Mesternek!

Malév kaja vs feröer-erlájnsz kaja (Atlantic Airways, a feröeri légitársaság). Na ez tetszeni fog!

Malév kaja leltár: 1 db szendvics (frizsiderízű), 1 db csokoládé (kicsi). Más nincs! Snitt. És mindez egy pici műanyag "uzsonnástáskaszerűségben", asszem az óvodában láttam legutóbb ilyet. Teljesen igénytelen.
(Közben egy nagy adag sört - Tuborg, of course - azért elfogyasztottam a koppenhágai reptéren, csalódottságom enyhítendő).
Atlantic Airways leltár: friss lazac, citrommal, osztrigával, bálnazselével és lundatojással. Hozzá friss pirítós, francia camambert-tel, olvadós vajjal. Meg egy májétel is. (a libamájra emlékeztetett, de hát miért lett volna az?!). Előre kínálják a konyakot, whiskit, inni annyiszor hoznak, ahányszor csak akarsz. Fém evőeszközök, ízléses csomagolás. Nincs Business Class, meg Turista Osztály, meg függöny - semmi az égvilágon, mindenki ugyanazt kapja (AMI JÓ, ÉS TERMÉSZETES), és ugyanabban a kiszolgálásban részesül. (AMI SZINTÉN HIHETETLEN. A nagy marketing guruk idejöhetnének szolgáltatásmarketinget tanulni!). A két stewardess meg olyan, mint két ősrégi skandináv istennő: mindkettő égszínkék szemekkel, az egyik szőke, a másik koromfekete hajjal, jellegzetes arcvonásokkal, megbabonázzák az embert, HIHETETLEN.

Most itt ülök a szobámban, és ámulok és bámulok. No nem azon, hogy a szobámnak nevezett lyukban még csak megfordulni is nehezen tudok, nem ez nem érdekel, nem azért jöttem, hogy ötcsillagos hotelben parádézzak. Hanem másért viszont igen.
Amikor leszállt a repülőgép Vágar repülőterén, majdnem sírva fakadtam a gyönyörűségtől. És ezt most tessék komolyan venni. Óceán, benne nagydarab sziklák, a felhők kellős közepette. Melletted úsznak el kéznyújtásnyira, mint a vattacukor, akár meg is érinthetnéd őket, a nap pedig ki-kikandikál belőlük, és majd megvakít. A szél fúj, frissen, és orrodba üde tengerillatot varázsol. Madarak tűnnek fel, főleg sirályok, de akad köztük ismeretlen is. Annyira impresszív az egész, hogy a buszúton a szállásom felé kábé 200 képet készítettem 1 óra alatt. Remélem, hamarosan ezeket is meg tudom osztani veletek. Ja, és a birkák! Fenomenális látvány: életemben nem láttam még ilyen BOZONTOS birkákat! Van belőlük fehér, fekete, meg cirmos is akad, de mind szőrös, mert biztos fázik és megtanult akklimatizálódni az évszázadok során. És mindegyik beleolvad a környezetébe, a mohás-zuzmós-füves köves kies tájba. Ha nem tudja az ember, hogy számíthat a felbukkanásukra - BÁRHOL - akkor észre sem venné a legtöbbet.

Az emberek segítőkészek, de olyannyira, hogy megálltam Tórshavn főutcáján és előhúztam egy térképet, már hárman ott is termettek és mondták, hogy merre menjek. Ritkán lát az ember ilyen segítőkészséget.

Most elindulok felfedezni Tórshavn szépségeit, és remélem, hamarosan újból írok valami szépet.

Tórshavn

A Feröer szigetek fővárosa, Tórshavn talán a legkisebb főváros a világon, hiszen mintegy 16,000 lakó lakja csupán. Thor-ról, az északi szél-istenről kapta a nevét, ami annyit tesz: "Thor kikötője". A kikötő kicsi, szép, és tele van mindenféle hajóval, ahol főleg halfeldolgozás folyik. A városka mindig is központi szerepre törekedett, amelyet az első viking településként tartanak nyilván. A helyi parlament, a "ting" itt ülésezett. Kialakulása nagyon egyszerű: 999-ben piac alakult itt ki, ahol igazi kereskedelem folyt, aztán meg köréje épült egy város, hogy az érkező hittérítők tudjanak hittéríteni. Ma a város kettős képet mutat: megtalálható benne a "szupermodern" rész (múzeumok, boltok, diszkók, hangulatos kis kocsmák, konferenciatermek, stb.), de ugorhatunk akár 1000 évet is s történelemben, ha megnézzük Tórshavn fűvel benőtt tetejű házait!!!! Ezek között barangolva, ne csodálkozzunk, ha egyszer csak elénk toppan maga Thor isten, vagy egy viking, vagy egy ősi ruhateregető asszony! A látvány nem mindennapi, elhihetitek!

Hafnia Hotel, Uni Gullfoss

Megérkezem a Hafnia Hotelbe, a szigetek legjobb hotelébe és éttermébe. Uni Gullfoss fogad, a legjobb helyi szakács. Szőkésbarna hajú, szemüveges, fiatal titán, amolyan tipikus viking jelenség. Uni Dániában tanulta a szakácsmesterséget egy svéd mesterszakácstól, majd négy év után úgy döntött, hogy neki az otthonában a helye, és hazatérvén ő lett a legjobb szakács az országban. (Nem szerinte, hanem mindenki szerint a legjobb). Ez egyébként egy tendencia, hogy a fiatalok elvándorolnak ide-oda, majd miután jól kitanultak egy mesterséget, visszatérnek a szülőföldjükre is itt kamatoztatják a tudásukat.

Uni feröeri sörrel kínál (Foroyar Bjórd), hiszen más nemzeti ital nincs. A sör malátából készül főleg, de adnak hozzá különböző "gyökereket" is, amelyek itt honosak. És némi gyümölcsöt is!! Ezek pontos nevét még Uni sem tudja elmondani angolul. A sör finom - ugyanakkor üt is, hiszen 6%-os - amelyből néhányat legurítottunk a vacsora során.

Mindenekelőtt betekintést nyerhettem a konyhába, és még fotót is készíthettem! Sajnos, vagy hála Istennek, másnak ez nagyon ritkán adatik meg. És végre elkezdünk beszélgetni a feröeri konyháról, ami nagyjából a következőkből áll. Ha a hagyományos Feröer-szigeteki ételek iránt érdeklődünk, jobb ha egy időre elfelejtkezünk a friss zöldekről és hozzászokunk a gondolathoz, hogy húson és krumplin kell élnünk. Minden ételnek a bárány az alapja, és az egyik legnépszerűbb fogás a skerpikjot, azaz a jól érlelt, levegőben szárított bárányhús, amelynek élvezetéhez éles kés és erős rágószervek szükségeltetnek. A hjallur-nak nevezett szárítókamra sok Feröer-szigeteki otthon elengedhetetlen tartozéka. (Nem fogjátok elhinni, de voltam egy ilyen "szárítóban", Uni szüleinél, ahol nemcsak báránydarabok lógtak, de véres-sós bálna filével is találkoztam! Ez sem adatik meg minden idelátogatónak) Az egyéb helyi finomságok között van a rast kjót (félszáraz bárányhús) és a kiszárított hal. A véres grindadráp után (bálnamészárlás, aminek az a lényege, hogy a bálnákat a helyi sekély vízbe csalogatják, és lándzsákkal leölik. Ilyenkor a víz vérszínű több száz méteres körzetben. Láttam róla fotókat Uni szüleinél - félelmetes látvány! Ugyanakkor ez az egyik legfontosabb közösségformáló esemény is, amelyet a Greenpeace mindig próbál megakadályozni. A helyiek pedig csak a palackorrú delfineket dobálják vissza, ha fognak ilyet, pedig annak is nagyon finom a húsa. Hiába, ez egy évszázados hagyomány!) a helyiek a grind ogspik nevű különlegességet fogyasztják, azaz bálnát (lásd a skerpikjot kép fölső részét!) és bálnazsírt, aminek kihagyását akkor ajánljuk, ha a bálnák kiirtásától felkavarodik a gyomrod. Pedig nem volt rossz ez sem - bár a bálnának inkább halíze van, mint húsíze - Uni elmondásával ellentétben. A bálnazsírnak pedig nagyon erősen faggyúíze van, de amolyan "óceánban átitatva". Eztán következett a főétel, a lényegek lényege: a birka.

Háromféle kompozíciót láthattunk: volt bárányborda hátrésze, (amikor is a csontokról leszedik a zsírt, és hirtelen kisütik sózás után. Ennélfogva a hús puha lesz, illatos - nem birkaszagú!), báránybordából kivágott filé, (ami nagyjából az előző ételhez hasonlít, csak ezt még utána benyomják a sütőbe egy kicsit "izzadni"), s végül, de nem utolsósorban - a báránykolbász(!). Ilyet sem láttam még életemben! A bárány részeit, amelyek itt-ott összegyűlnek a konyhában (de csakis húst és zsírt!) teszik bele, de valamitől az étel csípős és fűszeres is volt. Uni azt mondta, hogy ez az erőteljes sózástól van, de szerintem azért ezt meg is küldik egy kis borssal is. Szóval - a birkától teljesen el voltam ájulva, hiszen soha életemben nem ettem ilyen finom (és nem birkaszagú), omlós birkát! Mesterszakácsunk szerint ez így van rendjén, az ok a feröeri birka jellegéből adódik, és más íze lesz a birkának Shetland-ben, és más Izlandon is. Azt nem tudtuk meg, hogy milyen... A vacsora után (ahogy már korábban is tettem utalásokat), Uni szüleit látogattuk meg, akik a főváros egy magas, kies pontján élnek, főleg halásznak, és olyan panoráma nyílik az erkélyükről, illetve az ablakaikból, amelyet a földi halandó általában csak egyszer láthat életében. Aztán meghal az óceán gyönyörűségétől.

Ma Unival autókirándulást tettünk, meglátogatva a szigetek kábé egyharmadát. A 300 lelket számláló Kvívikkel kezdtük, ami arról híres, hogy Uni szülőfaluja. Aztán ött Saksun, gyakorlatilag egy "zsákutca", ahol egy család lakik, kb 30-an. Ja, és jó sok birkával. Namármost, ennek a 30 embernek a kedvéért kifogástalan betonút vezet a településre, kb 3 kilométeren keresztül. Tessék irigykedni! Az út egysávos egyébként, s ha szembe jön esetleg valaki, akkor le lehet húzódni az ötvenméterenként található kiszögellésekre. Nagyon okos!

Eztán jött az egyik kedvencem, Tjórnivik, ami gyakorlatilag egy rejtett öbölben van, magas hegyek és az óceán ölelésében, a legtöbb napsütéssel a szigeteken. És egy kedves házaspárral is, akik beengedtek a házukba, hogy megvendégeljenek egy kis szárított birkahússal és birkamellszalámival. (!) Ez utóbbi egy igazi kuriózum (már nem mintha más nem volna az), ezért arról később majd valamikor fog szó esni. Ja, és kaptunk egy kevés tengeri rákot is, ami nem máshonnan érkezett, mint a jeges Grönlandból. Megtapasztalhattam hát, hogy hogyan étkezik a mindennapokban egy mintegy 600 éves feröeri család. Nem mindennapi élmény volt, még bálnafog-nyakláncot is vásároltam, hogy a bálnaisten a kegyeibe fogadjon a tegnap elfogyasztott bálnahús és bálnazsír miatt. Az óceán kapuja pedig szintén csodálatos volt, hajtű manővereket hajtottam végre benne.

Aztán jött még a másik kedvencem, Kjóg, ahol szintén megismerkedtünk a helyi vendéglőssel, aki répatortával és sörrel kedveskedett nekünk. Ja, meg a feröeri idegenforgalmi felelőssel is. Kb 200 méter meredek sziklák voltak alattunk... Halálközeli élmény!

Bocsánat, hogy most nem írok olyan sokat, de mennem kell, ugyanis éjszakai motorcsónaktúrára hívtak meg a szigetek körül. Hát lehet egy ilyennek ellenállni? Nem ajánlatos. Uni mindenkit ismer itt. Este a helyi Night Klubba vagyunk hivatalosak, ugyanis annak a vezetőjével is összehaverkodtunk, meg egy csomó halásszal is. Ja, és még van egy jó hírem: benne leszek a legnagyobb helyi lapban, a Sosialisur-ban. Ma lefotóztak, holnap pedig interjút készítenek velem. Emellett holnap helikopterezni is megyek. Zsúfolt a program, de azért igyekszem. Volt még ma egyébként hógolyózás a dán katonai támaszponton, 500 éves hajólátogatás, meg ködben való tájékozódás is. Kezdek beleszeretni a szigetekbe!

Az éjszakai motorcsónaktúra rendkívül pazar volt. Este 10-kor indultunk a Streymoy szigetről (Kvívikből) és meg sem álltunk Sandavágurig (Vágár sziget, ahol a reptér is van), hogy egy újabb fajta birkamellkolbászt teszteljünk le. Kábé hajnali egykor értünk vissza. Ahogy korábban írtam, Tjornúvikban (Streumoy sziget, autótúra) már volt szerencsém egyfajta ilyen ételt megkóstolni, ám az egy kicsit eltért a sandavágúritól.

Az étel úgy készül, hogy a birkamelldarabokat csíkokra vágják, majd ezeket feltekerik, amolyan roládszerűen. A csíkok közé kerül só, bors, hagyma, fokhagyma, (és itt jöhetnek még különböző titkok, például a tjurnáviki néni tesz bele barnacukrot, amitől az étel felveszi a barnás színt és egy kis édeskés ízt is. A másik helyen ez kimaradt, viszont ott több zsír volt a birkán. Eztán az összedolgozott masszát jól összekötözik, mint mi a húsvéti sonkánkat, és beküldik a fazékba főni, jó fél óráig. Aztán egy napig lógva hagyják a Hjallúrban - szárítóhelyiség, már volt szó a korábbiakban - majd onnan "csipegetnek" az ételből.

Gondolom, nem nagyon kell ecsetelni egyébként, mekkora élményt jelentett 80 kilométer/órával száguldozni az éjszakai Atlanti-óceánban, ködben, szitáló esőben és a mintegy 200 méter magas "Troll asszony ujja" sziklamonstrumot bámulni!! Aki ilyet tapasztalt már, az soha nem fogja elfelejteni, az élmény garantált. Most ismét rohanok, mert indul a nagy helikopter túra a Bordoy szigetre, Klaksvíkba!

Bár még 1-2 szót az időjárásról (most épp zuhog), mert ez is nagyon releváns része a szigetlakók életének. A lényeg, hogy télen-nyáron hűvös van, 10 fok körül, sarki-óceáni széllel megküldve és szinte minden nap esik az eső is. DE vannak anomáliák. Ha zuhog példának okáért az eső, az nem jelenti azt, hogy öt perc múlva is fog, mert általában úgy bújik ki a nap a felhők közül és veri ki az ember szemét, hogy észre se veszi. Vagy csak csettintesz egyet, és már meg is változott az időjárás. Nem lennék meteorológus ebben a káoszban! Nekem eddig szitáló esőhöz volt szerencsém, nomeg egy kis ködhöz is, meg persze hógolyóztunk is egyszer (ezt nem lehetett kihagyni!), de inkább mégis a napsütés dominált ezeddig. Amíg ezeket a sorokat leírtam, már abba is hagyta magát az eső...

Az elmaradt helikoptertúra és az elmaradhatatlan újabb gasztronómiai kalandok

A már korábban említett esős idő elmúltával sem történt meg az, amire egész életemben várok már: nevezetesen, hogy önfeledten repdessek egy igazi helikopterrel. (Valahogy ez eddig kimaradt az életemből). Ezért kénytelen voltam beérni az üres helikopterpályán való hiábavaló várakozással, mondván, hogy majdcsak jön erre téved egy kósza helikopter, és elvisz Kláksvikba. A fenéket történt így: a helikopter helyett jött orkánszerű szél, jégesővel, s 45 percnyi hiábavaló várakozásom után döntöttem úgy, hogy lelépek. Igen ám, de a telefonom nem működik a Feröer-szigeteken, csak Thor Isten tudhatja, hogy miért. És persze autó sem jár nagyon a helikopter leszállópályája körül. Ekkor, mint a mesében szokás, elém toppant egy gyalogszerrel érkező, (roppantul csinos) északi tündér és hívott nekem egy taxit, mert ugye a telefonom nem működik az országban. Ha hiszitek, ha nem, ez pontosan így történt. Gondoltam, meghívom Őszőkeségét egy italra, satöbbi, de mondta, hogy várja a családja, miegymás, meg az igazsághoz hozzátartozik, hogy délelőtt általában nem is szabad alkoholt fogyasztaniuk a helyieknek. Ezért mindenki ment a dolgára. Ő haza, a családjához, én meg jól összevissza fagyva a Hafnia szállodába, hogy valami másban keressek vigaszt. Nevezetesen az ÉTKEZÉSBEN. Uni Gulfoss-szal bepattantunk az autóba, és meg sem álltunk a szédületes panorámával megáldott Tórshavn Hotelig, hogy újabb étekélvezeteket tapasztalhassunk meg a feröeri gasztronómiát illetően. Az ebéd ugyan nem teljesen feröerire sikeredett, viszont szemem-szám elállt tőle.

Az elő-előétel hideg spanyol gazpacho leves volt, rákokkal megpakolva. Hihetetlen kombináció! A feröeri rákokat összehozni a spanyol konyhával - ezt nevezem én kreativitásnak, de NE izguljatok, lesznek még ennél cifrább megoldások is! Az Őskaján étteremben a LUCULLUS BT által tapasztalt Pascal-féle zöld leves jutott hirtelen az eszembe - mármint a színvilágról - ám az íze teljesen más volt ennek a levesnek. A benne ledarált és összekevert uborka, petrezselyem, fehérrépa és citrom puhára főtt friss rákocskákkal ugyanis ízében semmiképpen nem emlékeztetett a Tolcsván tapasztalt étekre, viszont ugyanolyan fenséges volt. Aztán jött a második leves, aminek halfilé-lé (talán halászlé) volt az alapja, kagylódarabokkal és rákocskákkal telepakolva, főleg chilivel ízesítve, tejszínnel behabarva, vajas pirítóssal. Egyszerűen nem találtam szavakat: a rákocskák és a kagylódarabkák pedig úgy omlottak szét az ember szájában, mint a feröeri szigetek között alagutakat fúró- és kőtörő-gép acélkarmai közt a jó nagydarab feröeri sziklák. (A 18 feröeri sziget között tökéletes, tükörsima aszfaltút van mindenhol, s ahol nincs, ott egész egyszerűen alagutat fúrnak a sziklába, és az óceán alatt fektetik le az utat. Már csak nagyon kevés sziget érhető el vízi úton, így hamarosan keresztül-kasul bejárható lesz az egész ország, akár autóval is). A levesnek egyébként egyáltalán nem volt tengeri, vagy hal- vagy rákíze, amit azzal magyaráztak a helyiek, hogy mindig az óceánból néhány órával korábban kifogott élőlényeket küldik bele a fazékba.

Aztán érkezett a főétel, jó messziről, egészen pontosan Új-Zélandból, steak formájában, grillezett zöldségekkel és gombákkal. A feröeriek szerint az új-zélandi marha a legjobb a világon, de a birkájukat is nagyon szeretik, olyannyira, hogy még importálnak is belőlük(!). Úgy tűnik, hogy nem elég a helyi 48,000 emberre jutó helyi birkaállomány, ami jelenleg úgy 70,000 birkapéldányt jelent.

Interjút akar a legnagyobb helyi napilap!

Az ebéd után olyan dolog történt, amire borzasztóan büszke leszek egész további életemben, nevezetesen az, hogy interjút adtam a legnagyobb helyi napilapnak, a Sosialintur-nak. Egy cikk már meg is jelent egy, a napilappal együttműködő, szintén legnagyobb látogatottságot magáénak tudó feröeri portálban, a www.portal.fo oldalon. Fotóval, LUCULLUS BT egekbe magasztalásával, satöbbivel. Hamarosan a napilapban (nyomtatásban) is meg fog jelenni a cikk!!

Esti kirándulás

Az interjú után elindultunk, hogy újabb helyeket fedezzünk fel a szigeteken. Voltunk Kirkjubour-ban, ami a Streymoy sziget déli részén található. A település inkább csak egy látványos romegyüttes, ami a középkorban a sziget püspöki központja volt. Legnagyobb épületmaradványa a Magnus Katedrális, amelyet a XIII. században kezdtek el építeni, és azóta soha sem fejezték be. (Bár ma már inkább az állagmegóvással foglalatoskodnak). A közelben található a Szent Olav Templom, amelyet 1111-ben építettek névadójának emlékére, aki a XI. században megalkotta Norvégia keresztény törvénykönyvét. A reformáció idoszakáig az épület a szigetcsoport vallási központja volt. Roykstovan egy 900 éves tanyaház, tozegtetovel, amely napjainkban farm-múzeumként várja a látogatóit. A házat egy véletlen folytán norvég fából építették, miután a tengeren egy norvég faszállító hajó süllyedt el, amelynek rakományát a Golf-áramlat a közeli partra sodorta. A házat 18 generáción keresztül ugyanaz a család lakta. A ház tetején mindennapi látvány fogadott minket, ugyanis egy kék kezeslábasba bújt, gumicsizmás fiatalember két birkabébit etetett meg tejjel egy sörösüvegből, majd mint aki jól végezte dolgát, lepattant a tetőről és elment. A kis birkák úgyszintén...

Eztán a Vágar szigetre vezetett utunk, Bour településére, ahol egyrészt olyan szél támadt, hogy majdnem besodort a hátam mögött található sárkányszigetre, melynek van ugyan rendes neve is, (Tindholmúr), de nekem az előbbi sokkal jobban tetszik. A hely kísérteties és gyönyörű egyszerre, ezért még egy képet közzéteszek róla, ahol - azt hiszem - épp egy jó nagy kőkriptából integetek kifelé. Láttunk emellett rastanfisk-et (szárított halat) lógni, feröeri zászlót a szélben lobogni, Uni kedvenc kagylóbeszállítójánál pedig átélhettem második halálközeli élményemet, amikor is a tengerbe vezető, mohával és moszatokkal benőtt kősávon elindultam befelé, megcsúsztam, seggreestem, aztán meg majdnem zuhantam vagy tíz métert a jéghideg vízbe, rá a sziklákra és a barna algákra... Ezt az élményt muszáj volt elfelejteni, egy kis feröeri sör segített a felejtésben. A mai utolsó képet pedig este tízkor készítettem

Hazaértem. Nem érzem jól magam. Visszavágyom. És hullafáradt is vagyok, ezért talán már holnap többet is tudok majd mesélni. Ma annyi érdemleges történt, hogy ebédre ettem krokodilt a Feröer-szigeteken(!), majd lekéstük az egyetlen transzfert a feröeri reptérre. Hogy mégis hogyan értem ki, arról majd később írok, s arról is, hogy egyáltalán hogyan alakult a hazautam. Talán még a repülőkaják összehasonlításáról is adok némi újabb értekezést, és még az is lehet, hogy a koppenhágai két és félórás dekkolásom történetét is továbbadom majd az olvasóknak. SUMMA SUMMÁRUM: aki nem látta a szigeteket, az semmit nem látott.

Az érzéseket nem lehet "csak úgy" átadni. ODA EGYSZERŰEN MUSZÁJ ELMENNI! Egész eddigi életemben nem láttam még ehhez foghatót, létező csodaként tartom számon, és az első adandó alkalommal visszatérek eme csodálatos emberek közé. VIVA FOROYAR.

BIRKAMELL-SZALÁMI

Hozzávalók (egy méteres szalámihoz): 2 kg birkamell, só, bors, hagyma, esetleg barnacukor, 1 l víz.

Elkészítés: a báránymellet szépen kivágják és feltekerik, mint egy roládot. Tesznek hozzá egy kevés sót, borsot, apróra összevágott hagymát (egy méteres rúd szalámihoz kb 4-5 hagyma szükségeltetik), ízlés szerint barnacukrot. A kész tekercset 1 óráig főzik sima vízben, majd kiakasztják szellőzni. 24 óra múlva már fogyasztható is.

SPANYOL GAZPACHO LEVES FERÖERI RÁKOKKAL

Hozzávalók (4 személyre): 1 db 20 cm-es uborka, petrezselyem (ízlés szerint), 2 fehérrépa, 1 citrom, 1 zöld chilipaprika, só és bazsalikom (ízlés szerint), 1 kávéskanál paradicsompüré, 1 kg rák, 1 l víz a rákfőzőshez, és 1 l víz a leveshez.

Elkészítés: először a rákokat bő vízben 1 óráig főzzük, majd pihenni hagyjuk. Az összes többi összetevőt egy tálban apró darabokra összevágjuk, összekeverjük, az 1 l hideg vizet hozzáadjuk, majd az egészet egy turmixgépben ledaráljuk. Ily módon már kész is a leves, amihez hozzáadjuk a még langyos rákokat, majd pirítóssal tálaljuk.

HÁTSÓ BÁRÁNYBORDA ZELLERES VANÍLIAFAGYLALTTAL ÉS ZELLER-BURGONYA-RÉPAHALMOKKAL

Hozzávalók (4 személyre): 1,5 kg hátsó bárányborda, egy kevés oliva olaj és egy csipet só.

Elkészítés: a hátsó báránybordáról letisztítjuk a zsírt, majd 1 perc alatt hirtelen kisütjük egy serpenyőben oliva olajban. Ha szeretnénk, betehetjük ezután a forró sütőbe is, mintegy 10 percre, hogy egy kicsit "izzadjon" a hús.

Öntet: zelleres vaníliafagylalt

Hozzávalók: 5 zeller, 1 l tej, 1 liter tejszín, 10 tojássárgája, 1 szál vaniliarúd.

Elkészítés: a tejet elkeverjük a tejszínnel és hozzáadjuk a kis szeletekre felvágott zellert. Eztán hozzáadjuk a 10 tojássárgáját, feltesszük főni, és főzés közben kevergetjük a masszát. Közben hozzáadjuk a vaniliarúd belsejét is. Az étel mintegy 10 perc alatt kész.

Köret: zelleres-burgonyás-répás rakás

Hozzávalók: 50 g zeller, 50 g répa, 50 gramm burgonya, só, bors, 2 evőkanál tejszín.

Elkészítés: a zellert, a répát és a burgonyát lereszeljük, majd összekeverjük, aztán összedolgozzuk a 2 evőkanál tejszínnel, ízlés szerint sót és borsot teszünk hozzá. A masszából kisebb halmokat gyúrunk kézzel, vagy speciális formákba helyezzük és kedvünkre gyúrunk belőle mintákat.