Ma reggel szinte hihetetlennek tűnt, hogy a belváros felé haladó autósorban nekünk nem kell osztoznunk embertársaink zömének a sorsával, és végre elindulhatunk a régóta tervezett kalandunkra.

Gyorsan kijutottunk az országból, mintha ezernyi janicsár kergetne bennünket, és meg sem álltunk az első szlovákiai benzinkútig, ahol a nagy rohanásban kiürült bendőnket azonnal némi szlovák virslivel és mustárral tömtük ki, ami aztán nehezékként szolgált, hogy a nagy megkönnyebbülésben el ne repüljünk a francba. Emellett volt szerencsénk megkóstolni a helyi 'Kofola' nevű italt, ami a kólára emlékeztetett színében és csomagolásában, az íze azonban a 'Mixtúra Pectoralis' nevű gyermekorvosságot juttatta eszünkbe, karamellás citrommal jól megspékelve.

Dél után kevéssel érkeztünk el Prágába, ahol tömött autósorok vánszorogtak a déli csúcsban, és különös volt megint csak szembesülni azzal, hogy bizony itt is töretlenül zajlanak a mindennapok, és nagy néhány hozzánk hasonló kalandor engedheti meg magának azt a luxust, hogy kötődés és kötöttség nélkül járkálhat kedvére. Volt néhány kolbász-stand is, ami felviditott bennünket, viszont a következö táblán kicsit kiakadtunk...

Amikor hatalmas szabadságérzésünk már szinte teljesen elvette az eszünket, azonnal a nyakunkba is zuhant egy jó nagy eső, ami azonnal elállt, kisütött a nap, majd amikor úgy éreztük, mégiscsak van igazság, újabb eső esett a nyakunkba. A kapualjakból való ki- és berohangálások közben meg lehetett egyértelműen állapítani, hogy az ittenieknek nemcsak a külsőségekben, hanem az egyéni halandók szintjén is közelebb állnak a régi, civilizált európai ideáljához: ápolt küllem, tiszta tekintetek, csendes hangvitel.

Eme nagy felfedezésünket követően azonnal alámerültünk a Vencel tér régi cseh ízeket ígérő egyik étekműhelyébe, a Starocesky Restaurant-ba, ahol egy idős pincér fogadott - magas volt, haja hosszú, bajsza pödört, mintha maga Vencel Hogan, a nagy pankrátor Hulk Hogan cseh unokabátyja lett volna. Társa egy melankolikus, magas alak, tele figyelemmel - tisztára, mintha Kafka valamelyik nagy, forradalmi hajlamú konspirátora lenne egy ki nem adott regényből, egy igazi Cseh Guevara, aki valamilyen véletlen folytán életre kelt, és most ezek között az ódon falak között kell tengetnie mindennapjait, teljesen érthetetlenül.

Nem lenne eszénél az ember, ha Prágában nem gurítana azon nyomban egy korsó sört, amint asztalhoz ül. Mi az eszünknél voltunk, hál istennek. Ezt követően meg kértünk egy cseh tálat, sonkával, almás párolt káposztával, szalonnával, kacsacombokkal és burgonyafánkokkal, ahol betekintést nyerhettünk a cseh néplélek nehéz és tápláló, fehérjében gazdag étkeken szocializálódott öntudatába.

Különösebb meglepetések ezt követően már nem is nagyon értek, egészen, míg el nem értünk Teplice után egy különös helyre, DUBI nevű településre, ahol se bolt, se gyár, se üzem nem volt, volt viszont cserébe minden házban Night Cub, amelyekből lányok integettek az elhaladó kocsisor felé. Egy egész város, ami csak prostitúcióval foglalkozik! Már-már hozzá is szoktunk a különös atmoszférához - Tátra-szerű hegyek, erdők, lepusztult házak és rengeteg nő a kirakatban, és már ki is hajtottunk a faluból, amikor felfedeztük, hogy a városban a lányokon kívül egyetlen jellemző ipari tevékenység azért van még: a kertitörpe-árusítás, amiből akkora választék volt, amilyet még soha nem láttunk. Nagy rejtély az emberi lélek, ezt újra nagy nyugalommal megállapíthattuk, mint Piszkos Fred, midőn elégedetten hátradőlt a Radzeer fedélzetén, egy kiadós monszun után...

Az ember fiának jóformán csak az autóban van ideje írni, élvezve a sebességkorlátozás teljes hiányát. Azon az úton megyünk, ami korábban a Nyugat-Berlint az NSZK-val összekötő tranzitút - korábban kétsávos, zötyögős betonsztráda volt, amiről ha egy pillanatra is letért az ember, azonnal néhány lelkes kelet-német rendőr szegődött a nyomába, hogy jobb esetben jól megbüntesse, roszabb esetben meg kémkedés, országárulás, bigámia és sandaság vádjával meghurcolja, majd mitán kisportolta magát, méltóképpen megintcsak megbüntesse. Ilyesmivel most már szerencsére nem kell megküzdeni: kétszer három sáv segíti gyomrainkat, hogy hordozóállataik mielőbb újabb célállomásukon, azaz Hannoverben (l)ehessenek.

Érdekes volt egyébként a Dubiban átélt, örömlányoktól és kertitörpéktől ért meghökkenés után áthajtani Németországba: a Harz-hegység középmagas hegyei között frissen épített, sima utak keringtek többnyire teljesen felújított falvak között, mintha a bajor vagy osztrák jóléten hajtana át az ember - a kelet-német lepukkantságnak nyoma sem volt. Mint mindenütt a kontinens közép-északi zónájában, itt is spárga-szezon volt - úton útfélen kövér és vékony, vörös és fehér spárgahalmok álltak - a német konyha egy újabb, számunkra ismeretlen vetületének a megnyilvánulásaként.

Este Berlinben házigazdáink könnyű, hideg berlini vacsorával álltak - az asztalon olyan ételekkel, amelyeket így általában a berlini családok fogyasztani szoktak: a központi helyen a még Napóleon francia huszárjai által behozott és ittragadt fasírt, a Boulette álllt, ami jellegét tekintve a mi magyar fasírtunkra hasonlít, egy kis fáziseltolódással a bors irányába, a paprika egyértelmű háttérbe tolulása mellett. Rozskenyér járt hozzá, amit a berliniek előszeretettel fogyasztanak mindenféle olvasztott, majd megdermesztett zsírt, mint jómagunk. Akárcsak a magyar hűtőszekrényekben és spájzokban, a teuton kollégáknál is a zsír számít állandóan jelenlévő családtagnak. A zsíroskenyérhez meg nem más dukál, mint Harzkäse, azaz a Harz-hegységben, aludttejből készült sajtféleségek, amelyek közül vacsoránkon a félkemény, kissé camembert-re emlékeztető korongok, és a pálpusztaira hajazó puhább sajtsorstársak celebráltak. Ez utóbbinak az íze valamivel enyhébb, mint a magyar kollégájáé, de a házigazdáink elmondása szerint ugyanolyan, halott lábszagra emlékeztető buké szabadul fel belőle, ha az ember tűző napon a kocsiban felejti. A sajtokon kívül sonkák, lekvárok és mézek vonultak fel, és még egy jellegzetes, helyi péksütemény féleség - a Schnorren is: ez tulajdonképpen frissen sült zsemle, középen bemetszve, hogy könnyebben tördelhesse a gyomrát megtölteni szándékozó evőember. Miután megemeltük a spandaui villa konyhájában poharunkat arra, hogy milyen nagyszerű dolog is volt a magyarok részéről, hogy a Fal lerombolásában előzékeny módon jártunk el, aludni tértünk.

Reggel hasonló összetételű ételsorral indítottuk a napot, majd útnak indultunk a hideg, szürke esőben, hogy a berlini fazekak mélyére tekintsünk. Járművünket, Fekete Szélvészt hátrahagytuk, és házigazdáink tanácsára a berlini tömegközlekedésre bíztuk magunkat, némi kétkedéssel, ami a budapesti testvérvállalat szomorú teljesítménye alapján kialakult empíriánkból fakadt. Ez az aggodalmunk hamar leépült, és nem győztünk fejet hajtani a helyi önkormányzati főméltóságok bölcsessége előtt, ami tiszteletben tartva az ember sörhöz való jogait, tökéletesen kényelmes, tiszta közeget teremtett városa földi halandói szállítmányozásának.

Korábban a város igazi bejárataként, majd parádéhelyszínként, és főállású városszimbólumként szolgáló Brandenburgi Kapu alatti áthaladásunk után a Wilhelmstrasse-ba kanyarodtunk, ahol teljesen véletlenül egy étekműhelyre bukkantunk, az ALT BERLINER WIRTSHAUS-ra. Régi berlini házikoszttal kecsegtetett, tehát nekünk ott volt a helyünk. Kissé elbizonytalanodtunk, amikor célobjektumnkat egy panelház aljában pillantottuk meg, de a rendezett, viszont nem hivalkodó exteriőr belépésre késztetett. Odabent német vendégek ültek, a sürgő-forgó konyhából pincérek hordák ki a húsos tálakat, és még a szakács is időnként kilesett, hogy minden rendben van-e. Sehol egy turista, sehol egy hőzöngés - minden tiszta, a falakat szerény, berlini múltat igéző relikviákkal, fotókkal, rajzokkal díszítik. Egy emberi hely - azonnal lehetett sejteni, hogy nagy csalódás nem érhet.

Amint helyet foglaltunk, az igazi berlini akcentussal, kedvesen szemtelen, virgonc és segítőkész pincérnőnk pusztán technikai kérdésünkre - ami a sörválasztékra vonatkozott - rögtönzött sör-előadást tartott, hasonló leírásokkal és lelkesedéssel operálva, mint bort ajánló kollégái. Kifejtette, hogy a Wernesgrüner könnyű, csendes sör, amit aperitifként lehet fogyasztani, azonban a húsokhoz nehezebb, fűszeresebb, sört ajánlott, a Bitburgert, ami megfelelő társa lehet a nehezebb húsoknak.

Azonnal tudtuk, hogy mit kell rendelnünk, és egyre nagyobb kedvvel álltunk neki az ételsor összeállításának, amiben spontán vezetőnk rendkívül segítőkésznek bizonyult. A tálon, amelyet kaptunk, kizárólag berlini specialitások szerepeltek: így májas és véres hurka, sült disznóhas, apróra vágott, hagymás-zsíros burgonya (Bratkartoffel - ami a helyi konyha minden helyen kínált specialitása), hagymával párolt alma, párolt káposzta, borsopure és két igazi helyi különlegesség, az Eisbein és a Currywurst.

Az Eisbein, ami tulajdonképpen nem más, mint húslevesben főtt csülök, annyit tesz magyarul: jégláb. Az étel azért kapta ezt a nevet, mert régen az emberek a lerágott disznócsülök-csontot kötözték fel a lábukra, és igy mentek korcsolyázni. Küllemében megfigyelhető, hogy világosabb színekkel, és lazább szerkezettel rendelkezik, mint a magyar csülök, és az íze is fűszeresebb, köszönhetően a húsleves-fürdőnek.

A Currywurst-ról annyit kell tudni, hogy a második világháború végén egy leleményes asszony, Herta Heuwer, látván, hogy mennyire szeretik a várost megszálló amerikaiak a steaket ketchuppal, úgy döntött, hogy létrehozza a "kisember steakjét". Vett jó minőségű, gőzölt virslit, majd készített egy szószt, ami alapvetően paradicsompüréből, chilliből, édespaprika-porból, worchester szószból, curry-ból és cukorból állt, majd megnyitotta 35 márkáért vásárolt bódéját, amit nagy szerénységgel a "Világ első virslisütödéjének" nevezett el. A Currywurst soha nem látott karrierje elkezdődött, és egészen a törökök által elindított Döner Kebab korszakig Berlin legfontosabb étke volt. Hatalmas verseny indult el az egyes Currywurst műhelyek között, milliónyi recept jött létre, amelyeknek az eredetét igazi homály övezi. Annyit lehet még tudni, hogy Kelet-Berlinben egy Max Brückner nevű hentesnek köszönhetően a bél nélküli gőzölt virsli terjedt el, Nyugat-Berlinben meg a drágább beles verzió.
Mindkettőnek az alapösszetétele azonban 50 százalékban hús (disznó, marha), 30 százalékban zsír, 20 százalékban meg víz és fűszer. Pincérnőnk szerint minekünk olyan szerencsénk volt, hogy Berlin legjobb Currywurst-jához juthattunk hozzá, és mi ezt készséggel el is hittük neki.

Ebédünk után megnehezülve a Berlini fal maradványaihoz és a Potsdamer Platz futurisztikus, félelmetes és hatalmas épület-együtteseihez zarándokoltunk el, majd következett egy újabb sörbevitel a Kindl sörözőben, ahol az igazi berlini Berliner Kindl-ből vettünk vegymintát.

Ezt követően helyi kísérőink tücsköt-bogarat kezdtek el arról beszélni, hogy a városban van egy "Soda" nevű hely, ahol tücsköt-bogarat lehet lenni. A régi Krombacher sörfőzde helyén művészcentrumként funkcionáló komplexumban található ételbárban hamar elénk került a ropogósra sült sáska-tücsök-lisztkukac trió. Maga az étel gasztroetikai koncepciója minket is megosztott. Egyikünk érdekesnek találta az új ízeket, másikunk meg egyszerű perverzitásnak tartotta ezt a hely-, kultúra-, és ízlésidegen csomagot, ami a dzsungelben talán megállná a helyét, de Európa egyik motorjaként zakatóló fővárosában semmiképpen. A hangulatot egy arab (pontosabban marokkói) helyen sikerült helyrebillenteni, ahol némi sör és vízipipa mellett még arab hastáncnak is volt módunk örvendezni.

Mielőtt ellátogattunk volna a Düssel folyó mentén szerveződött Düsseldorfban székelő barátainkhoz, megálltunk egy ebédre Hannoverben, abban a városban, ami a német-angol egymásba borulás legkorábbi megnyilvánulása némethonban. Hannover terei, sötét tornyai, faszerkezetes német bürgerotthonai között bolyongva a rengeteg ázsiai vendégdolgozó jelenlététől ihletet kaptunk, és úgy döntöttünk, hogy az ország legszeretettebb, legnépszerűbb mindennapi étkét vesszük magunkhoz, nevezetesen a török Döner Kebabot. Be is mentünk egy Öz Ourfa nevű étekcsarnokba, amelyben szinte kizárólag törökök voltak. Nyársakon forgott a bárány és a csirke, hosszú kardokon nyers sis kebab lapított, és persze a háttérben két hatalmas, fával fűtött kemencében sültek a kenyérfélék, jelezvén, hogy igazi török étekműhelyben járunk (egy igaz török ugyanis az ily módon elkészített gabonaféléket favorizálja). Maga a birkaszármazékból készült kebabhús hatalmas kenyérbe volt felhalmozva, amúgy németesen, savanyított káposztával vegyítve, török, joghurt alapú mártásokkal megöntözve.

Hamarosan hálát adtunk az egeknek, hogy ilyen előrelátóan teleraktuk bendőnket, ugyanis Düsseldorfhoz érve elszállt a számítógépünk, ahol részletes térképeink voltak, és kezdetleges, nyomtatott útmutatók nem segítettek semmit, hogy az autópálya labirintusból a kiutat megleljük. Ennek köszönhetően kisebbfajta Odüsszeiába kezdtünk, amelyből néhány helyi, lelkesen a segítségünkre siető ember mentett ki bennünket.
Düsseldorfi vendéglátónk tősgyökeres elzásziként, annak is francia őslakosa lévén elzászi-francia vacsorával várt: croitant-al, ami nem más, mint erős sajtokkal összeérlelt, rakott burgonya, és egy saját fejlesztésű, töltött tintahallal, aminek lényege, hogy miután a friss tintahalakat lefejezték és gerincüket egy laza mozdulattal kihúzták, az így üresen maradt corpusba töltelék kerül, ami márnából, tojásból, olajból, paradicsomból, köményből készül. Eztán a reload-tintahal forró olajban emlékszik vissza boldog élete folyadékban eltöltött napjaira, majd tepsibe kerül, fehérborban kap keresztséget, és a sütőben lassan megsül. A vacsorát nem más követte, mint az alkimisták titkos itala, az eau de vie - az élet vize -, ami az elzászi értelmezésben a cseresznyepálinkát jelenti. Barátunk meggyőződéssel állította, hogy ha az ember elfogyaszt naponta kanálnyit belőle, állítólag időtlen időkig fog élni, legalábbis addig, míg meg nem unja az árnyékvilág kaleidoszkóp káprázatát (vendéglátónk személyes példával támasztotta alá ezt a megkérdőjelezhetetlen tényt: nagyanyja ezt már közel száz éve gyakorolja az életvízivás áldásos hagyományát).

Napsütés, és kellemes időjárás fogadott reggel. Mintegy negyven perc alatt átérünk Kölnbe, a régi germániai tartományok egykor egyik legfontosabb főhadiszállására, a Colonia Claudia Ara Appinensiumba (CCAA). A város szinte minden pontjából látni a Kölni Dóm szürke, irdatlanul hatalmas, és rettentően bonyolultan díszített tömegét, amelynek a homlokzata alatt egy indiai angyal várt ránk, hogy elvezessen az ódon, évszázados FRÜH étekbárba, amelynek a konyhája és sörcsapjai már évszázadok óta szolgálják az ide betérőket - helyieket és jóérzésű utazókat egyaránt. Az egyik legérdekesebb jelenség a nagyon kicsi méretű söröspohár volt, amelyben a helyi Kölsch sört hordozzák az ivóembereknek, kolbászok, virslik, csülkök, saláták társaságában. A pincérek minden egyes alkalommal, amikor új fogással vagy itallal közelítettek az asztalokhoz, hevesen kiáltozni kezdtek - mayday, mayday! - majd heves mozdulattal az evőemberek elé csúsztatták az étkeket. Rendkívüli meglepetésünkre, midőn vendéglátónkat meghívni szándékoztuk, annak ellenére, hogy ezt ő ajánlotta fel először, komoly pincérlázadás tört ki, és egyhangúan hangoztatták: angyalunk van itthon, tehát övé a vendéglátás joga, még akkor is ha udvariassági rohammal kíván lehengerelni az ember, mint macskát az úthenger.

Miután érzékeny búcsút vettünk a kölni indiai angyalunktól, beültünk Fekete Szélvészbe és meg sem álltunk az európai fejlődés központjáig, Brüsszelig. Az úton már gyanakodtunk, hogy valami nincs rendben: a németországi tükörsima útfelület döcögőssé vált, az utak mentén ápolt füvet gaz-erdő váltotta fel. Amikor kontinensünk fővárosába értünk, már nem is csodálkoztunk az elénk táruló látványon, ami összességében azt az érzetet keltette, mintha egy disznóólat szocialista épületekkel rakták volna tele. Az utcákon a szemetet össze-vissza hordja a szél, kóbor pakisztániak és törökök sétálgatnak fel s alá, és az apró, rejtett útjelző táblák az utolsó pillanatban árulnak el információt az útirányokról. A káoszt fokozza, hogy a helyiek folyamatosan rossz irányokba igazítanak el, a közlekedési szabályokat senki nem tartja be, amiben különös ellenségek bonyolítják az autón utazó ember életét: nevezetesen a kerékpárosok, akik minden, józan ésszel belátható helyzetet figyelmen kívül hagyva karikáznak össze-vissza az utcákon.

Nos, pontosan ezért csak annyira korlátoztuk azt a néhány órát, amit ebben a furcsa városban eltölthettünk, hogy megtekintettük az ötvenes évek derekán épített Atomium-ot, majd, missziónkat és persze fokozódó éhségünket szem előtt tartva, betértünk egy igazi belga kisétterembe, valahol a város szívének a közelében, a Le Best Toffe nevű étekműhelybe. Érdekes jelenség, hogy nincs hagyományos, nyomtatott menü - a napi kínálattól függően egy sötétzöld táblára írják az aktuálisan megrendelhető étkeket. Kint is, bent is helyi belgák sokasága időzött, főleg negyvenes-ötvenes korosztály. Valamilyen születésnapi mulatság kellős közepében landoltunk, és éppen hogy magunkhoz ragadtunk egy kis, jellegzetes pohárba töltött Maes sört, egy öregfiúk zenekar azonnal rázendített, és mindenféle rock'n'roll nótával kezdte el szórakoztatni a közönséget, így minket is. Mivel az aznapi választékban főleg steakek szerepeltek, rendeltünk belőlük. Nagy megelégedésünkre a sült marha úgymond túlnyúlt saját határain és egyértelműen üvöltötte, hogy nincs olyan nagy baj itt Belgiumban: a francia közelség, és az ebből fakadó latin életszeretet, no meg az ehhez társuló ízlés reprezentálódott a tányérokon. A steak mellett megjelent a belga eredetű, durvára vágott pommes frites, azaz olajban sült krumpli, ami az otthon megszokottakkal annyi közös rokonságot ápol, mint egy heidelbergi agysebész egy liánokkal benőtt majomkenyérfáról alázuhanó tanzániai repülőmókussal. Maga a burgonya kívül ropogós, belül puha, és mindenekelőtt könnyed, mint egy véletlenül elcsattanó nyakleves. Ehhez házilag kevert, hasonlóan könnyű majonéz társult, némi nemes borecettel pácolt friss zöldséggel. A húsokhoz meg kétféle szósz dukált - egy rendkívül intenzív borsmártás, és egy savanykás-édeskés, sárga színű, mustár alapú öntet. Vacsoránk közben a szorgalmasan söröző, hordóhasú szakács többször meglátogatott bennünket, hogy ételünkkel meg-e vagyunk elégedve. Meg voltunk.

Gentbe, a németalföld egykor leghatalmasabb ruházat-előállító központjába, a van Eyk testvérek szeretett városának ódon falai közé éjfél után érkeztünk meg. Szerencsére a kerékpárosok már aludni tértek, így valamennyire nyugodtabban kevertünk vendéglátónk felé. Főhadiszállásunkat felvertük, és a több száz belga sörféleség közül vagy féltucatnyival komaságot kötve nyugovóra tértünk.

Ma szerencsénk volt az időjárással, amelyről vendéglátónk azt állította, hogy olyan stabil, mint egy őrjöngő tengerben hánykolódó hajó kajütjének az asztalára helyezett rumospohárban fuldokló légy. Élvezettel sétáltunk a napsütötte utcákon, megtekintettük a hely nevezetességeit - az árkádos utcák alatt, hatalmas üvegketrecekben üldögélő asszonyokat és a Szent Baaf katedrálist -, magunkba szívtuk a gazdag polgári középkor atmoszféráját, és leültünk a főtéren, ahol a Cassis étteremben egy az egyben olyan élményben volt részünk, mint Philippe-nél, Esztergomban. Az asztalunkon először is egyedi formájú poharakban megjelent mindenféle sör: talpas, vastag üvegű ibrikben a barnás, sötét, fűszeres, trappista szerzetesek által átlagon felül erősebbre főzött Westmalle, majd konyakos kehelyre emlékeztető ivóalkalmatosságban a Caney Cuvée, ami nem más, mint egy helyi sör-kevertital, majd következett egy hosszú pohárban a vidáman pezsgő, világos Vedett. Igazi sörmelierré avanzsálódva vártunk a heti menünkre, amelyek előtt elő-előételként érkezett a séf ajándéka: friss zöldfűszerekkel töltött olajbogyó, pirított, paprikás magvak és friss kenyér vajjal. Pincérünk, aki segítőkészen, gyorsan sietett minden kérésünk teljesítésére, elmondta, hogy itt már erősen érezni a francia hatást, amit gyorsan megismerhettünk az empíriák szintjén is. Az előétel genti szárazsonkába töltött fűszeres krémsajt volt, zöldsalátából, spenótból, rucolából és liege-i szirupban érlelt almából összeállított salátaágyon, némi frissen vágott füge kíséretében. Ezt követően hasonló zöldeken pihenő, tejszínes szószban érlelt lazac steak, tésztaágyon fekvő, pirított bárány és egy genti mustárszószban főtt, az Asterix filmekből ismert méretű főtt csülök következett, házi burgonyakrokettek és pommes frites kíséretében. Az ebédet friss eper zárta vaníliafagylalttal és csokoládérudakkal. Eképpen eltelve, némi pakolászásnak álcázott pihenés után útnak indultunk következő célpontunk, Amszterdam felé.

Egyébként éppen most vagyunk az úton, amivel kapcsolatban kiemelnénk, hogy rendkívül sokat kanyarog, és nem mindennapi cirkuszmutatványba telik eképpen száguldva beszámolót jegyzetelni. Az időjárás kitűnő, a hollandi alföld lapos, de fákkal sűrűn tarkított, és visszafogottan ápolt. Szinte hihetetlen, hogy az ember helyenként a tengerszint alatt száguld.

Két napja, az esti órákban érkeztünk meg az Amstel folyó partján emelt gát mentén épült északi városba, Amsterdamba, ahonnan még néhány évszázaddal ezelőtt a németalföldi mocsarakat és ködöket megunt kalandorok egész generációi indultak útnak, hogy meggazdagodhassanak azokban a titokzatos országokban, ahol színes madarak repkednek a fák fölött, orrcsontot viselő erdőlakók falatoznak szomszédos törzsek lakosainak a húsából, és bősz tigrisek sündörögnek a mogyorólevesét kavargató evőemberek között.

Az amsterdami éjszaka ott hevert előttünk, mint egy sebzett vad, ami csak arra vár, hogy a kegyelemdöfést megkapja. Igyekeztünk megadni neki azt, ami a dolgunk, de mégsem volt egyszerű az ügy.

A tizenhetedik századi gazdag kereskedők, kalandorok, katonák és egyéb tisztes urak által épített házak között hömpölygött az élet, ami Zlad énekes és előadóművész "Electronic - Supersonic" című örökzöldjének a felejthetetlen sorával csak így jellemezhető: "sztronger than Dark Véber". A tömérdek Coffee Shop, varázsgomba-áruda, vörös fénnyel megvilágított ablakokban ücsörgő-álldogáló lányok és asszonyok üvegkalickái között albioni részegek hömpölyögnek, olasz gigolok tirádáznak, kisült szamurájok kattintgatnak, amerikaiak bugyborognak, és foghíjas, átszellemülten vigyorgó fekete dealerek suttogják: "koke, extasy, koke extasy!". Mindenütt az innen elinduló középkori vizionárius, Hieronymus Bosch élő beállításai kavarognak előttünk, a határtalan szabadság igazi torzképei.

Másnap, midőn ép eszünket megleltük, azonnal hollandus étekműhelyek felkutatására indultunk. Tudtuk, hogy maga a németalföldi konyha eme fapapucsban taposott sáron, világhódító akciókon és folyamatos belviszályokon edzett táptalajból csekély eredményekkel tudott kijönni az evolúciós fejlődéstörténetből. Az eredmény nehéz, egyszerű étkek egész sora, ami a német konyhához hasonlóan főleg a húsok, a rengeteg burgonya köré épültek. Egyedüli helyi különlegességnek a nehéz, sűrű, szinte főzelékszerű leveseket, a zsíros, keményre érlelt sajtokat lehet megnevezni, no meg a töménytelen mennyiségű sört, ami az angolszász világban egyébiránt is az igazi népitalnak számít. A hollandusok előszeretettel engedik magasra, keményre, erősre nőni a habot a malátafőzet tetején, ami a Heineken család szerint azért van, hogy "a sör ízbuborékai el ne illanhassanak". A gasztronómiai egyhangúságból a gyarmatosító korszak lendítette ki eme derék, szabad embereket: az indonéz, kínai, suriname-i hatások bevonultak, mint a keresztesek a szent földre, megalapozván a biztos káoszt, mindörökre, az idők végezetéig. Mindezeknek köszönhetően a mai holland konyha a régmúlt paraszti nehézbombák és az egzotikus hatások furcsa keveréke.

Amszterdami kirándulásunk során egyetlen igazi hollandus étterembe sikerült eljutnunk - lévén nagy hiány az ilyen étekműhelyekben. Maga a hely nem messze az amszterdami pályaudvartól van, egy Coffee Shop és egy varázsgomba szaküzlet közé beékelve. Küllemében olyan, mint egy szakadt, ír kocsma: a teret hatalmas, tükrös bárpult uralja, amely körül, zöld falak mentén, szakadt székeken, kopott asztalok mellett holland nyugdíjasok és néhány angol focirajongó karistol késeivel, és dönti magába a sört. A konyha, amelyben tradicionális holland étkek készülnek, egybe van nyitva az étkezőtérrel, és természetesen két pakisztáni meg egy indonéz szorgoskodik benne. A munkatempójuk félelmetes - amikor éppen nincs rendelés, kirohannak felszolgálni vagy éppen a bárpultban bukkannak fel, hogy italokat töltögessenek. A mi pincérnőnk negyvenes, kiégett asszony, aki ide-oda terelget bennünket a helységben, attól függően, hogy hányan rendelünk ételt. Kisebbfajta lázadás tör ki a mi oldalunkon, de a holland konyhával való közelebbi kapcsolatok kiépítése irányába érzett vágyunk mindennél erősebb. Várakozásunkat alulmúlja az, ami asztalunkon landol. A hutspoot holland húsgombóccal nehéz, egyszerű étekkompozíció: az előbbi tört, fokhagymával összefőtt krumpli, enyhén megpirítva, a másik pedig öklömnyi húsgombóc, alapvetően borssal ízesítve. Az egészet fűszeres, chilis szósz borítja. A másik jellegzetesség, amit kipróbálunk, a holland steak - mint kiderül, csak annyiban holland, hogy a hutspoot-éhoz hasonló fűszeres mártásban úszik. Egyedül a sörben nem kell csalódnunk.

A holland étekműhelynél sokkal inkább említésre méltó egy gyorséttermi kalandunk. Tegnap, midőn éppen kiléptünk Rembrandt házából, hatalmas éhség kerített hatalmába bennünket. Amint valamilyen fűszeresebb gyarmati konyha után kutattunk, egy thai étekműhelyre leltünk. A fast food felirat alatti ablakon rengeteg zöldséget, húst, fűszert és szószt láttunk, egy kissé kaotikusan elrendezett apró helységben, amelyben thai nénik sündörögtek a lángoló, gőzölgő, fortyogó üstök körül. Amint beléptünk, az orrunkat a titokzatos, fűszeres kelet illatai csapták meg. Kedvenc szófordulatunkkal élve: "tudtuk, hogy jó helyen járunk". Rendelés után a nénik előkapták bárdjaikat, felaprították a húsokat és a zöldségeket, és szinte kettőt sem pislogtunk, midőn az asztalunkra került a gőzölgő ebéd: thai rizstészta sült tofuval, csirkével, zöldségekkel, erős-savanykás-édes szósszal, olyan kombinációban, amilyennel csak igazi thai műhelyekben lehet találkozni. A másik fogás zöldséges-gombás marha volt szója- és osztrigaszószban pirítva, rengeteg frissen főtt rizzsel. Mindkét étel rendkívül könnyed volt, és a nagy adagok ellenére sem lehetett leterheltséget érezni gyomorzsákjainkban, és ezeknek a hordozóállatai sem álmosodtak el.

Még kiemelendő egy étekkalandunk: betértünk egy rövid ebédre egy igazi indonéz étekműhelybe, a Sukasariba, kipróbálandó a volt gyarmatok konyháját, amellyel már volt szerencsénk komaságot kötni néhány hónappal ezelőtt a magyarországi indonéz nagykövetségen. Kisebb rijstaffel-tálakat kértünk, amelyeken a korábbról megismert különös fűszerharmóniák köszöntek vissza.

Amszterdamból ezekkel a meghatározó élményekkel hajtottunk el, majd kereszteztük a nagy kikötőváros, Rotterdam upgradelt Kazincbarcika jellegű utcáit, hogy a zuhogó esőben pillantást vethessünk a hatalmas dokkokban pihenő óriás tengerjárókra. Hajóra nem nagyon leltünk, viszont az egyik sötét kikötőraktár előtt éteri fény vakította el szemünket: egy pillanatra azt hittük, itt a vég, de aztán egy felirat, amelyen az állt: "Mátészalkai Sanyi", visszazökkentett a valóságba. Alighogy elkerültük a vele való összecsapódást, rövid üdvözletet váltva visszatértünk Gentbe, hogy rövid pihenőre térjünk a luxemburgi kalandunk előtt.

Tegnap délre vezetett utunk, az Ardenneken át Luxembourgba. A brüsszeli közlekedési dugókban nehezen előre vánszorogva jutottunk át a déli kivezetőkre, ahol elkezdődött az a vidék, amelyen a II. világháború rengeteg legendás ütközete zajlott. A falvak többnyire ma is állnak, pihennek csendben, ügyet sem vetve a múló idő kegyetlen hömpölygésére.

Spa városban - ami az érdekesség kedvéért a termálvizeiről híres - megálltunk egy pillanatra, hogy körülnézzünk, és egy belga kocsma bensőséges életébe betekintést nyerjünk. Találtunk is egy ilyen intézményt a városka főterén álló, tömött középkori templom mellett. A kiskocsmában javában zajlott az élet: a jól öltözött helyi munkanélküliek - akik többnyire a fizetésük nyolcvan százalékát kapják meg életüknek ebben az áldásos időszakban a legutóbbi munkahelyüktől - támasztják a pultot, és hörpintgetik kis poharaikból a finomabbnál finomabb söröket, amelyből még ebben az isten háta mögötti ivóban is több tucatot kínálnak. A kocsmáros-asszony kedvenc népével egy asztalnál kortyolgat, meg falatozik a konyhában készenlétben álló étkekből, amelyekből egy-egy morzsa a munkanélküliek kutyáinak is jut. Ezek a derék állatok úgy tűnik, egyenrangú társai kocsmabarát gazdáiknak, és vakkantásaikat mindenki embernek járó tisztelettel figyeli.

Útközben Luxembourg felé megálltunk a bullge-i hadművelet másik nevezetes városában, Malmedy-ben is, ahol a Le Petit Chef nevű apró étekműhely konyhájában megpillantottuk a kis séfet, aki tulajdonképpen egy hatalmas asszonyság volt, rengeteg sült krumpli társaságában. A pommes frites szülőhazájában nem is lehetett volna alkalmasabb helyet találni, hogy ebből a világhódító étekből ne merítsünk újra egy jót. Bár kisebb adagokat kértünk, hamarosan óriási papírtölcsérek virítottak a kezeinkben, tele friss, ropogós, sárga krumplival, nyakon öntve helyben kevert friss majonézzel.

Így már jóval nagyobb elszántsággal haladtunk tovább, dél felé. Az időjárás egyre kellemesebb lett: az északi szelek lenyugodtak, a hideg levegő felmelegedett, és a többnyire lapos, legjobb esetben visszafogottan lankás tájat közepes, gömbölyded, egymásba fonódó hegyek kezdték uralni. Szinte minden talpalatnyi helyen haszonnövények díszelegnek, a méregzöld fenyvesek meg egyenesre fésülve feszítenek a domboldalakon, amelyeket hatalmas, hófehér kőviaduktok kötnek össze egymással. Olyan érzésünk volt, hogy arra a vidékre kerültünk, amit az ember fia gyerekkorában a királytól elnyerendő fele királysággal azonosít, amelyhez királylány-kéz is jár, ha sikeresen megküzdött a hős az életveszélyesen fenyegető rontó erőkkel.

Egy szó, mint száz, Luxembourgba kerültünk, ebbe az apró királyságba, amelynek alig több mint kétezer négyzetkilométeres területén alig néhányszázezer ember tengeti életét, ami a világon a lehető leggazdagabbnak van kikiáltva, köszönhetőn a remek adó- és bankszabályoknak, amelyek kontinensük legragyogóbb pénz-sikáló üzemeként funkcionál. Maga a főváros - Luxembourg City - hegyek között fekszik, és valamivel több, mint ezer éve lakják emberek. A várost Észak Gibraltárjaként is emlegetik, ugyanis stratégiai fekvése, meg a rengeteg átépítés olyan erődítményt eredményezett, ami gyakorlatilag bevehetetlen volt. Olyan ereje volt ennek az építménynek, hogy a Londoni Béke egyik feltételéül is azt szabták, hogy csak akkor lesz béke ezen a vidéken, ha lerombolják a stratégiai védműveket, betemetik a város alatt húzódó gigantikus méretű kazamatákat - ahová veszély esetén a város egész lakossága nyugodtan elhúzódhatott. Luxembourg ezt készséggel meg is tette, majd királysággá avanzsálódott, és azóta éli gazdag életét, amelyről minden porcikája üvöltve ad hírt. A rendezettség, tisztaság és a finom dolgok iránti, jó értelemben vett európai kulturáltságon alapuló ízlés mindenütt megnyilvánul: az emberek ruházkodásán, járásán, a kertépítésen, a tömegközlekedési eszközökön, amelyek jelentős része már szakított a dinoszaurusz-maradványok égetésének barbár szokásával, és üzemanyagcellával üzemel.

Természetesen itt is belevetettük magunkat a hely étkeken keresztüli megismerésébe. Nem messze a főtértől be is tértünk egy étterembe, amelynek a bejárata előtt, kényelmes asztalok mellett luxembourgi mágnások szürcsölgették söreiket. Úgy gondoltuk, ennél luxembourgibb helyet keresve sem találhatnánk, így be is mentünk. Odabent azonban rögtön kiderült, hogy nem másutt, mint egy olasz konyhában járunk. Kérdésünkre, hogy merre van igazi, luxembourgi étkeket adó hely, lemondóan legyintettek, és kifejtették, hogy a helyi konyhához képest még az angol konyha is ínyencségnek számít, annyira rossz. De ennek ellenére készségesen elmagyarázták, merre találunk helyet felettébb furcsa igényünk kielégítésére.

Rövid csatangolás után meg is leltük a Maison des Brasseurs nevű étekműhelyt, amelyben kedvesen fogadtak bennünket, és vezettek asztalunkhoz. Az enteriőr úgy nézett ki, mintha egy száz évvel ezelőtti grófi kalandor nászra kelt volna egy bécsi cukrászlánnyal, és lakást építettek volna, mindkettejük ízlése szerint. A helység közepét régi, intarziás, tükrös bárpult uralta, a sárgára festett falak mentén stukkók. Azonnal segítségünkre sietett az egész személyzet, és hamarosan az asztalunkon gőzölgött az estebéd, akkora mennyiségben, amely - férfiasan bevalljuk - velünk is kifogott. A fő fogás nem volt más, mint a német kuzinok öröksége, azaz virsli, kolbász, sült disznóhas, főtt borda, körülbelül kilónyi savanyúkáposzta ágyon, rengeteg, egyben sült szalonnás krumplival. Emellé érkezett egy luxembourgi marhából készített steak, amelynek mintegy négy centi vastag, remegő, és vajpuha, szaftos korpusza teljesen befedte a tányért, egy hatalmas fazék friss zöldséggel, két vájlingnyi sült krumplival és egy hatalmas tál, sörsodó alapú, fűszeres szósszal. Steak-ünket és luxembourgi tálunkat a hely által újraértelmezett gordon bleau kísérte, friss hegyi sajtokkal töltve, vastag, gombás mártással megöntözve, párolt zöldségek kíséretében. Az ételsort Boffeender sör kísérte, minket meg az őrangyalunk, hogy ezen helyi jellegzetességekkel való ismeretség-kötésünk után életben maradtunk. Megjegyeznénk, hogy a paraszti múlt étkei és a paloták, gazdagság, csillogás különös disszonanciával jelezte: másra sem vár a hely szelleme, hogy újabb háború esetén lazítson az övén egyet, és rettentő erővel iszonyú barbár erővel vérengző zabálásba kezdjen, mint Goya egyik rémalakja, aki a fiai fejeinek a letépkedésében teljesítette ki maga-magát.

Napokig nem tudtunk egy szót sem írni, mert miután áthajtottunk Osteende-ből Angliába, energiaátalakító hiányában a számítógépünk álholtan hevert, mint valami ősi templomos lovag a Westminster Abbey egyik rejtett kriptájában, hogy amikor eljön ideje, akkor ismét teljes erővel teljesítse rendjének titkos misszióját.

Szóval, röviden az elmúlt napokról.

Június 14-én, Osteende-ben végre megpillantottuk a tengert - ezt a különös, lassú, mindent elsöprő hatalmú szubsztanciát, ami különös állatként lélegzik ezen az apró bolygón évmilliók óta, engedelmes táncot járva a holddal. A város furcsa keveréke egy mediterrán tengeri üdülővárosnak, és a fjordok mentén elhelyezkedő halászfalvaknak: a házak többnyire lapos tetősek, alacsonyak, rendk

Szólj hozzá!

Címkék: európa autóval 2005

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.