2005. januárjában két napot töltöttem a Slow Food és a Lucullus BT névadójának hazájában, Itáliában, egészen pontosan Lombardia tartomány fővárosában, Milánóban. Ellentétben a földközi-tengeri olasz városokra jellemző hedonista nyugalommal, Milánó inkább rohanó ritmusáról, iparáról, a divatról és a gyorsétkezésekről híres. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne itt egy-két remek vacsorát elkölteni. Milánói étekműhely-látogatásaim során egyrészt bebizonyosodott, hogy a magyarok által ismert és olyannyira kedvelt „milánói makarónit” nem is ismerik errefelé, másrészt viszont több étlapon is találkoztam a „Costoletto Milanese” nevű étellel, ami a mi rántott húsunk ősének tekinthető.

INDULÁSOM VISZONTAGSÁGAI

Ferihegy 2B termináljáról több mint másfél órás késéssel indult a SKY EUROPE fapados társaság milánói járata: négy másik gép utasait kellett ugyanis valamiért előreengednünk. Ráadásul a beszálló kapuk számát folyamatosan változtatták, aminek köszönhetően hamarosan legalább négy helyen várakoztunk ugyanarra a járatra. Az utasok karámban összezsúfolt barmokhoz hasonlóan érezhették magukat. Végül sikerült nagy nehezen felkerülnünk a repülőre, és megkezdhettük utunkat Itália felé, az Alpokhófödte csúcsai felett. A magyarországi mínusz tíz fok után felüdülés volt az olasz bergamoi napsütés, és a plusz 6 fokos levegő. Az Orio al Serio reptértől mintegy 50 kilométerre van Milánó, az út a város főpályaudvaráig körülbelül egy órát vett igénybe.

A LONGOBÁRDOK FÖLDJE

Milánó Lombardia tartomány székhelye, a Viscontiak és a Sforzák hazája. Emellett Olaszország második legnagyobb városa is, mely manapság leginkább iparáról, gazdagságáról és divatdiktátorairól híres. Milánó számtalan látnivalóval kápráztatja el az ideérkezőket. Itt található a világhírű, gótikus dóm, a Piazza del Duomo, a ma bevásárlóközpontként funkcionáló II. Viktor Emánuel Galéria, a Scala, mely talán a világ egyik leghíresebb operaháza, a Sforzák kastélya, a Brera képtár valamint a Santa Marie delle Grazie templom, amelynek falán Leonardo da Vinci „Utolsó Vacsora” című freskóját lehet megcsodálni - hogy csak a legfőbb látványosságokat említsük.

NÉHÁNY SZÓ A HELYI GASZTRONÓMIÁRÓL

Lombardiára és Milánóra főleg a rizses ételek (rizottók), a puliszkák és a tejtermékek használata jellemző. Az előételek (antipasti, risotto) sorát húsok, saláták (insalada) és tészták (pasta) különböző szószokkal (sugo) gazdagítják. Bármennyire is sajnálatos, de Milánóban ismeretlen a „milánói makarónit”: ez a fogás nem más, mint a magyar gasztronómiatörténet agyszüleménye. Ezt a tényt először Luigi, a taxisofőr közölte velem, aki Milánó főpályaudvarától vitt el a szállodámba, de utazásom során több milánói ember is alátámasztotta. Helyi specialitás viszont a mascarpone krémsajt, ami a tiramsu alapanyaga. Ez a világszerte népszerű desszert, melyet gyakran rózsavízzel ízesítenek, immár 1477 óta ismert.

HÁROMÓRÁS BARANGOLÁS ÉS AZ ENOTECA CON CUCINA DOGANA GOLOSA

Luigi két jó helyet is ajánlott, ahol betekintést nyerhet az evőember a milánói kulináriába: az egyik az Antico Trattoria Sulferino, a másik meg az Aimo & Nadia nevű étterem volt. Mondott ugyan még egy harmadik helyet is, mégpedig nem másutt, mint a kedves, csillagfülbevalót viselő Maitre d’ Hotel a Nasco Hotel-ben, a Fortunio éttermet. Mit ad isten, épp ebben a hotelben volt a szállásom.  Hamarosan kiderült, hogy a taxisofőröm által javasolt 3 helyből kettő zárva. Elhatároztam, hogy innentől kezdve senkire sem fogok hallgatni, és nyakamba veszem a várost még aznap este. Fölszálltam hát a szállásom előtt megálló villamosra, amely a helyiek állítása szerint jó 15 perc alatt elvisz Milánó leghíresebb épületéig, a Dómig. Természetesen nem így történt: negyedóra múlva ugyanis a SFORZÁK kastélya bukkant elő a mélabús sötétségből. Nem tudtam ellenállni az elém táruló látványnak, és leszálltam a villamosról.

A nagyrészt vöröstéglából épült kastélyt Frencesco Sforza néhai zsoldosvezér építtette, még 1450-ben. Emberünk arról volt híres, hogy miután megszédítette a hatalom, és jól leverte az utolsó Viscontit is - amely família azelőtt néhány száz évig egyeduralmat („signoriát”) gyakorolt errefelé - mintegy félszáz évig uralkodott Lombardiában (is). Érdekesség, hogy ebben a kastélyban található by the way Michelangelo utolsó műve, a befejezetlen Pietá Rondanini is. A kastély előtt egyébként hatalmas szökőkút ontja magából a magas vízsugarakat, annak ellenére, hogy január vége van.

Miután befejeztem a nézelődést, úgy döntöttem, hogy gyalog keresem meg a térképem szerint „légvonalban közel” található dómot.  Persze mind a távolságot, mind pedig az irányt illetően jó nagyot tévedtem. Mentségemül szolgáljon, hogy a helyiek, annyifelé mutatták a dóm felé vezető utat, ahányan csak voltak. Angolul persze senki sem beszélt. Jó kétórás csatangolás után találtam meg végre a neves építményt, amelynek fő homlokzatát a felújítási munkálatok miatt ponyvák takarták el. Hiába, ez az én szerencsém…  

Miután körbejártam a Dóm-teret, melynek közepét Victor Emanuel lovasszobra őrzi, úgy döntöttem, hogy most már legfőbb ideje megejteni az első komolyabb milánói ékezést. Bármennyire is hihetetlen, de ekkor már több mint 24 órája nem ettem meleg ételt. Azonban ez a projekt nem is volt olyan könnyű: közel egy órát kellett bolyonganom, mire megtaláltam az „igazi helyet”. Ez pedig nem volt más, mint az AENOTECA CON CUCINA DOGANA GOLOSA. A koplalás jócskán megérte, hiszen életem egyik legnagyszerűbb gasztronómiai élményében volt részem.

Először is szinte semmi angol kiírás, semmi hivalkodás, szóval semmi turistacsalogató jel nem volt a bejáratnál, ami jó előjel. Maga a bejárat egy egyszerű, utcára nyíló ajtó volt csupán. Amikor beléptem, azt láttam, hogy a hely tele van hangosan kurjongató vacsorázó olaszokkal, külföldi egy szál sem. A felszolgálók erősen törték az „Engrisht”, az étlapról is csak majd minden harmincadik szót értettem meg. A falról óriássonkák, itáliai borkülönlegességek és dugóhúzó-gyűjtemények néztek velem farkasszemet: minden egyszerű és fenséges volt egyszerre.

Mivel jól átfáztam, grappát, azaz olasz törkölypálinkát rendeltem kezdésnek: az ital egyrészt visszahozott az élők világába, másrészt mozgásba hozta a gyomorműködésemet. Az étekműhelyben kavargó vad ízfelhők egyre inkább az őrületbe kezdtek kergetni, amit a hely pincérei is azonnal észrevettek. Rögtön kaptam is egy vegyes előétel-tálat, éhségem enyhítendő, amelyen volt prosciutto (sonka), milánói kolbász, pármai sonka és mortadella (olasz szalámi) is, valamint néhány szelet olajban pirított fehér kenyér, friss paradicsommal. Emellett lágyan roppanós házikenyér is érkezett az asztalomra, amelybe olívabogyókat sütött a hely szakácsa, Luca Signorini.

Eztán a kevésbé ismert, viszont annál finomabb biguli tészta következett. Ez az étel állagában a spagetti és a vastagabb makaróni közt helyezkedik el félúton. A tésztán egy különleges pirospaprikás-paradicsomos-vörösboros szósz csillogott, kacsadarabokkal és szalonnával meghintve. A tészta sós íze jól kiegészült a zsíros kacsa- és szalonnadarabok éppúgy sós ízével. Hozzá egy szénsavas asztali vörösbort ittam.

Nagy pihegések után főételként escalop-ot rendeltem, tudván, hogy az nem lehet más, mint marhahús. Igen ám, de milyen marhahús? A választ Luca főszakács, adta meg, aki kihozott egy nyers bifszteket, egy lávaköves sütőszerkezetet, egy vájling nyers zöldséget, amiben padlizsán, hagyma, paradicsom, paprika halmozódott. Eztán mondott valamit olaszul, amiből arra következtettem, hogy nekem kell elkészítenem az ételt. Luca besózta a lávakövet, sőt, fűszereket is kaptam tőle: fehérborsot, szegfűszeget, szerecsendiót (ezek alkotják a „lombard fűszerkeverék” gerincét), valamint extra szűz olívaolajat is. Nyomatékosan megkért, hogy az olajat NE locsoljam rá a lávakőre, mert akkor az egész ENOTECA CON CUCINA a Reichstag sorsára fog jutni. Nesze neked olasz étterem! Elkezdtem sütni. Eleinte féltem egy kicsit, aztán belejöttem, sőt még élveztem is az itáliai szakáccsá válás nemes folyamatát. A körülöttem ülő olaszok is kiabáltak mindenféle olasz szavakat - azt hiszem, a „bella” valami kedvezőt jelenthet, a többit nem értettem… Én is visszakiabáltam, hogy „Ciao ragazzi!”, meg „Forza Italia!”, más nem jutott eszembe. A pincérek viszont rám se bagóztak, saját ügyes-bajos gondjaikkal foglalkoztak inkább. Végül kiderült, hogy remekül megbirkóztam a feladattal, és a főszakács is elismerően nyilatkozott az étel állagával, fűszerezésével és tálalásával kapcsolatban. Történt ugyanis, hogy amikor kész lett a remekmű, és szervíroztam saját magamnak, odahívattam a szakácsot. Megkóstoltattam vele az ételt, hogy ha már belekényszerített a szakácsszerepbe, akkor alkosson is valamiféle véleményt az elkészült műről. Luca azt mondta, hogy az étlapra ugyan nem tudja felvenni az ételt, de neki nagyon ízlik. Elhittem neki. Büszkén mutogattam a készételt újdonsült olasz evőtársaimnak is, akik szintén nagyon örültek a tehetségemnek. Eztán megtapsoltam saját magamat, majd felhörpintettem az ételhez ajánlott toszkán tüzes vörösbort.

Egy nagy sóhajtás után kinyitottam az étlapot a Dolce (Édesség) címszónál. Itt mintegy tízféle édesség szerepelt: több szóból álltak, fogalmam sem volt, hogy mi micsoda, ezért ráböktem egyre, ahol a ’Mascarpone’ szó tűnt ismerősnek. A csinos pincérnő aggódva nézett rám. „O.k., mascarpone bella”, mondtam választékos olaszsággal. Elsietett. Közben kértem ásványvizet és bármilyen hihetetlen, de ásványvíz még soha életemben nem esett ilyen jól: jégbehűtött kancsóban, friss szicíliai citrommal szervírozták az igazi San Pellegrino-t. A desszert végül egy kerek pudingszerű szubsztancia formájában érkezett, vaníliás, és mentás felhangokkal, friss mascarpone sajttal elkészítve. Eztán gondoltam, megviccelem a helyieket és megkérdeztem, hogy „mi lesz a vacsora?” Elborzadva tekintettek rám, mert ennyit náluk külföldi még nem sose nem evett. Teljesítményem elismeréseként csak az étel felét kellett kifizetnem. Mondtam, hogy van pénzem, mutattam is, de ők ragaszkodtak ehhez. Nem ellenkeztem. Kézfogások, hálálkodások, taxirendelés, snitt. DOLCE VITA, MAMMA MIA!

MÁSNAP – DÓM, DA VINCI SZOBOR, SCALA és CAFFÉ VECCHIA BRERA

Semmitmondó hotelbéli reggelim után elindultam a Dóm felé, villamossal. Ezúttal már könnyebben tájékozódtam: konkrét villamos-járatszámot kaptam, amelyről azt állították, hogy eltéveszthetetlen. Végül tényleg így lett, a különböző korzókon tett hosszas kacskaringózások után egyszer csak előbukkant a Dóm. Hirtelen elhatározással felmásztam a dóm tetejére. Vagy két órát járkáltam a mintegy 17,000 tetőszobor és ciráda között, és önfeledten élveztem az akkor már 15 fokos napsütést. Nem mindennapi ajándék ez a mínusz tíz fokból érkezett hazánkfiának, így, télvíz idején. A dómtető megmászása után betértem a Victor E. Galériába, ahol szomjúságom leküzdendő a Camparino bárban ittam két Campari-koktélt. Ez a bár arról nevezetes, hogy innen indult el világhódító körútjára az általam is olyannyira kedvelt olasz ital, aminek a neve, bármennyire is hihetetlen: Campari.

Italaim elfogyasztása után kinéztem Scala térre, amelyet egy Leonardo Da Vinci szobor ékesít. Itt nemcsak a Scala Múzeumba sikerült jegyet váltanom, hanem magába a világhírű olasz operaházba is bejutottam. Ugyan előadást senki nem tartott tiszteletemre, azonban énméltóságom a királyi páholyból tekinthetett alá, a mintegy száz méterre lévő színpad irányába. Egy morcos őr világosított föl egy idő után, hogy jegyem csak a Múzeumba érvényes, és ha lehet, máskor ne lépjem át a biztonsági kordont, ami beindítja a riasztó működését, jelezvén, hogy betolakodó van az operaházban. Illedelmesen elnézést kértem, és szabadkoztam, hogy csak a kijáratot kerestem, majd eltévedtem. Az őr megértőnek bizonyult, majd elengedett.

Ezt követően a Santa Maria della Grazie templomba vezetett utam, ahol helyiekkel együtt vehettem részt egy igazi olasz szentmisén. Imáim azonban nem találtak meghallgatásra, ugyanis nem sikerült megtekintenem Da Vinci mester ’Utolsó Vacsoráját”. Kb. egy hónappal korábban kellett volna jegyet váltanom erre…

A Tiziano-kat, Toscanini-ket, Ferro-kat és egyéb remekműveket felvonultató Brera képtár szomszédságában található Caffe Vecchia Brera-ban kellett vigasztalódnom, ahol szerencsém volt megkóstolni többek között az igazi milánói rizottót Risotto alla Milanese). Az étel úgy készül, hogy vajon vagy olívaolajon hagymát pirítanak velővel. Ezt felöntik rizzsel, kavargatják, míg barna nem lesz, majd húslevest adnak hozzá, végül megszórják sáfránnyal. A szakácskönyvek ilyenkor egy csipet sáfrányt írnak elő, azonban a hely szakácsa nem bánt kesztyűs kézzel a méregdrága aranysárga fűszerrel. A sáfrányos ételhez friss parmezán, olívaolaj és malátaecet dukál. Az étel oly laktató, hogy következő fogásként csak egy sajttálat kérek (Mesto di formaggi), amelyen van ötféle finomság: regginai parmezán, gorgonzola, milánói mascarpone, sült-bundás camembert, omlós-lágy krémsajt. Desszertként, bármennyire is furcsán hangzik, nutellás tortát kérek. A helyiek azt mondják, hogy ez a desszert kihagyhatatlan – ami egyébként piskótából, csokoládékrémből, sajtból és Nutella rétegekből áll. Átharapáskor a rétegek egymásba csúsznak, és majdnem tökéletes harmóniában forognak az ember szájában. A teljes harmónia még várat magára, hiszen a sajt enyhén sós, zsíros íze kissé bizarr ízt ad a rétegtoronynak, és szinte rákényszerít bennünket, hogy az étel után vörös dolcetto bort küldjünk. Ezzel kész is a beteljesülés.

A repülőtéren az elutazásom szükségszerűségének tényét enyhítendő jól bevásárolok milánói vaddisznósonkából, parmezánból, toszkán tüzes borból, olívából, és persze némi mortadellából, hogy a hideg januári estéken legyen mivel vigasztalnom magam.

tg

Gruyéresben, Svájcban ettem először életemben lóhúst. Kicsit édeskés íze volt, de nagyon "tiszta" és finom húsról beszélhetünk. Természetesen a svájciak nemzetiételével, fondue-val kaptuk.
 

Szibéria télen, kólafagyásokkal – nem túl biztató szavak egy hazánkfia számára, aki tolmácsolni megy a messzi keletre. A megbízatás helyszíne Európa legnagyobb kólagyára, amely az Orosz Birodalom haláltáborairól híres városában, Novoszibirszkben található. Útleírás Szibériáról, a helyi konyháról, és persze a nem mindennapi hidegről.

Néhány szó Szibériáról

Szibériában több nép is megvetette a lábát az idők során. Megfordultak itt a yenet-ek, a nenet-ek, az ughruys-ok, de még a hunok ázsiai vértestvérei is. A területet végül a mongol-tatár hordák kebelezték be a XIII. században, létrehozva az önálló Szibériai Kánságot. Hogy-hogy nem, ők nevezték el ezt a végeláthatatlan földdarabot Szibériának, ami annyit tesz tatárul, hogy „alvó ország”. Az egyre jobban növekvő Orosz Birodalom egy idő után nem tudta többé tétlenül szemlélni a lovasnép uralmát, ezért szép lassan elkezdte meghódítani az itteni településeket: Mangazeját, Tarát, Jeniszevszket és végül Tobolszkot. Hamarosan végül orosz uralom alá került Szibéria. Azonban a cári udvar egészen a XIX. század végéig nem tett semmit a hely benépesítése érdekében, néhány makacs rendszer-ellenszegülő (Dosztojevszkij, Turgenyev, többek között) idedeportálásától eltekintve. A múlt században a szovjet rezsim munka- és haláltáborai tették híressé ezt a régiót.

Szibéria fővárosa: Novoszibirszk

Novoszibirszk, Szibéria mai „fővárosa” a maga másfél millió lakosával Oroszország ötödik legnagyobb városa. Földrajzilag inkább közel esik a mongol Ulánbátorhoz vagy a kazah sztyeppékhez, mint Moszkvához, Budapesttől légvonalban mintegy 7,000 km választja el. 
Novoszibirszk 1903-ban vált hivatalosan várossá, amikor is a híres-neves Transz-Szibéria Vasúttársaság sínpárjai végre elértek idáig (Moszkvából manapság az ide való vonatozás kb. 50 órát vesz igénybe, ezért csak a legelszántabbaknak ajánljuk). A város néhány évtizedig „Novonikolaevsk” („Új Miklósváros”) névre hallgatott - II. Miklós, Oroszország utolsó cárja után -, majd a kommunista érában kapta meg ma is ismert nevét, ami annyit tesz magyarul: „Új Szibéria”. A Lenin- és egyéb vörös forradalmár-szobortól roskadozó város ma Szibéria ipari-, kulturális- és tudományos központja, ahol múzeumok, színházak, és képtárak érik egymást. A Gulag-image immár a múlté: a város ma már inkább az ásványanyagok Eldorádójaként ismert, és évről-évre egyre több turista látogat el ide.

No de én mit keresek Szibériában?

Történt egyszer, hogy kapcsolatba kerültem az Alcoa­-Köfém nevű magyar vállalat munkatársaival, akiknek épp egy tolmácsra volt szükségük Novoszibirszkben, a helyi Coca-Cola gyárban. Énszerénységem pedig ugyebár szereti a kihívásokat, ezért azonnal igent mondtam, nem tudván, hogy hűtőszerkezetek meghibásodásáról kell majd fordítanom nulla idevágó tudással (bátraké a szerencse!). Az indulás időpontjául szándékosan a leghidegebb hónapot, a februárt választották, ugyanis feladatuk az volt, hogy tapasztalatokat gyűjtsenek arra az esetre, ha a barna nedű megfagyna a szibériai sztyeppéken száguldó hűtőkocsiban.

Négyórás repülőút Moszkvából

A „Transaero” nevű orosz belföldi légitársaság novoszibirszki járata négy órán keresztül repít bennünket Kelet-Oroszországba, bele a nagy szibériai semmibe. Mivel hajnalban repülünk, a tájból nem látunk semmit. Business Class jegyünk van, ami azt jelenti, hogy szép, nagy, műbőr fotelekben utazhatunk, és kétszer kérhetünk vodkát. A gép hangos, és gyanús vezetékek lógnak az ülés felett található kapcsolótáblából. „Ha a motor is így van megbuherálva…” – sopánkodik az egyik mérnök, majd javaslatomra legurítja második adag vodkáját.

A jégben hintázó gyerek

Végre leszállunk a novoszibirszki reptéren, ami olyan szakadt, mint egy századrangú vidéki buszpályaudvar. A hideg metsző, ezért gyorsan a csomagfelvevő helyiség felé vesszük az irányt. A bőröndjeink megérkeznek, azonban  nem lehet csak úgy kivinni őket: a kijáratnál katona áll, aki összeveti a repülőjegyen és a csomagon szereplő számokat. Az útlevélvizsgálat viszonylag egyszerű: az ötfős szerelő-mérnök banda meg nem találtatik elég gyanúsnak ahhoz, hogy feltartóztassanak minket.
Eztán jön a taxi-rendelés. Az orosz viszonyokat nem ismerő barátomat épphogy sikerül visszatartanom attól, hogy egy sofőrnek leszurkoljon 100 dollárt. Gyorsan kerítek egy mikrobuszt, ami tizedannyiért elvisz minket a mintegy negyven kilométerre található szállodánkba. Hiába, résen kell lenni.
Útközben elhaladunk egy tanya mellett, ahol egy hatéves-forma gyerek épp nagyon érdekes tevékenységet folytat: hintázik. Reggel hat óra van, odakinn pedig nagyjából mínusz 30 fokon áll a hőmérő higanyszála. A gyerek meg mosolyog: be van takarva, és önfeledten libeg fel s alá. Beleborzongok még a gondolatba is.

Jégvirágok a Hotel Sibir-ben

Mikrobuszunk végre begördül a Lenin sugárútra, itt is a háromcsillagos Sibir szálló elé. Fogadóbizottság ugyan nem, viszont kétméteres jégdarabok várnak ránk. A szobákban hideg van, az ablakokon jégvirág burjánzik. Reggelire megeszünk néhány szendvicset, megiszunk néhány üveg „Baltika” sört, majd miután a szerelőink átállítják a szobáinkban található hűtőszekrényeket fűtőtestekké, alszunk egy keveset. Délután vár bennünket a munka.

Európa legnagyobb kólagyára

Novoszibirszkben található Európa legnagyobb Coca-Cola gyára, ugyanis az oroszok nagy előszeretettel és nagy mennyiségben isszák a szabadság italát. Egész éjjel dolgozunk: a mérnökök szerelnek, instruálnak, én meg fordítok. De hiába minden erőfeszítés, sehogyan se tudjuk megfejteni a kólafagyás titkát. Orosz vendéglátóink kólával kínálnak, meg némi orosz étcsokoládéval. A huszadik kör után már nem bírjuk tovább, és inkább vodkáért folyamodunk. Aznap beható ismereteket szerzek a kólagyártás folyamatában: például megtudom, hogy a műanyagüveg úgy jön létre, hogy egy pingponglabda-szerű granulátumot felfúj egy gép, majd palackká formálja. Hajnalban érünk haza, majd egy újabb adag vodka után következik a beájulás.
A második és a harmadik nap ugyanúgy telnek, mint az első: a mérnökök nyakig a kólásautók mélyén, én meg odakintről fordítok az orosz mérnököknek és a helyi menedzsmentnek. Közben étcsokoládét majszolunk, kólát iszunk, végül áttérünk a vodkára. A harmadik nap estére már kezd tele lenni a hócipőm, ezért azt javaslom a fiúknak, hogy tartsunk egy kis pihenőt, és ismerkedjünk meg az orosz gasztronómiával. Javaslatommal mindenki egyetért, és célba vesszük a Sibir szálló melletti, „Risztoran” („étterem”) nevű éttermet.

A szibériai gasztronómiáról

A zord és hosszú tél miatt a szibériai ételek többnyire rendkívül táplálóak, és nagyjából megegyeznek az orosz sztyeppéken ismertekkel. Az étkezés gerincét a pelményi nevű, hússal töltött derelyeféle adja. A töltelék érdekessége, hogy errefelé általában szarvas-, birka- és disznóhús egyvelegéből készül. Maga a pelményi-készítés igazi közösségformáló eseménnyé avanzsálódott az idők során, és többnyire az egész család kiveszi részét a munkából. Az étellel kapcsolatban érdekes hagyomány alakult ki: némelyik derelyébe érmét vagy paprikát rejtenek - a szerencsés megtaláló egész évben boldog lesz. A derelyén kívül az orosz ember módfelett kedveli a különböző péksüteményeket (pirozski) és palacsintákat, amelyeket hússal, túróval, kaviárral, lekvárral, káposztával vagy almával töltenek meg, de szóba jöhetnek még az erdei bogyók is.
Reggelire általában szendvicseket esznek, kávéval vagy teával, de nem ritka a vastag palacsinta, az oladji, vagy a kásafélék elfogyasztásasem.
Az ebéd majdhogynem mindig a levessel kezdődik – jellegzetes leves a húsos scsi (káposztaleves), az ugyancsak húsos borscs (céklaleves) és az uha (halászlé). Eztán jönnek a különböző előételek, saláták, majd a főétel, ami lehet szarvas-sült, hús-ragu, vagy az orosz pörkölt, amit érdekes módon gulásnak neveznek. A főételekhez sült krumpli dukál. Eztán jönnek az édességek: ahogy már korábban említettem, az oroszok édesszájúak, és az étkezés végén rengeteg süteményt, tortát és kompótot képesek elfogyasztani. Legvégül jön a teaivás: a feketére főtt teasűrítményt a szamovárban folyamatosan forrón tartott vízzel engedik fel. A teázásnak nem elhanyagolandó előnye, hogy segítségével az ember képes valamelyest kijózanodni, ha az ebéd közben elhangzott pohárköszöntők során túl sok vodkát ivott volna.

Szarvas-steak és mocsári hamvas szeder

A „Risztoranban” elfogyasztott vacsoránk kezdéseként előételt, „zakuszkit” kérünk, ami esetünkben sós aprósüteményekből, hússalátából, uborkából, paradicsomból és fekete rozskenyérből áll. Mindezt leöblítjük némi vodkával, és egy kis „Stariy Melnik” („öreg molnár”) sörrel, majd kérjük a ház specialitását, a jávorszarvas-steaket, amit a lappföldi hagyományokhoz hasonlóan mocsári hamvas szederrel és áfonyával szervíroznak, továbbá erdei gombát adnak hozzá. A levest és a pelményit ezúttal kénytelenek vagyunk kihagyni, ugyanis a nap folyamán korábban érkező éhes evőember-társaink már rég eltüntették ezeket.
A vacsora azonban így is mindenkinek ízlik, sőt, annyira jó érezzük magunkat, hogy nincs is kedvünk visszamenni a kólagyárba, és inkább az éjszakai Novoszibirszket vesszük célba. Odakint mínusz harminc fok van, amit még a vodka sem tud ellensúlyozni: a hideg szinte fáj. Tapasztalt hideg-égövi lakók tisztában vannak azzal, hogy az alkohol hatására – bármennyire is kedvező melegséget érzünk gyomrunkban - kitágulnak az erek, és rohamosan hűlni kezd a test. Sokan fejezik be életüket hórakások tetején vagy hidak alatt szunyókálva…

Bye-bye Siberia

Elutazásunk előtt sikerül megoldani a „fagyásos problémát”. „Jobb később, mint sose” – kiáltunk fel, és megisszuk a maradék vodkát. Néhány óra múlva úton vagyunk a csontig lefagyott autóúton a reptér felé.

tg

Ha Önnek szimpatikus az Extrém Szakács tevékenysége, Ön is elő tudja azt segíteni, hogy a magyar kultúra tovább terjedjen a világban.

Hogyan? 

Erre dolgoztunk ki különböző együttműködési lehetőségeket.

1. Ön az "ötlegazda"

Ön (vagy az Ön vállalata) találja ki, hogy hová menjen az Extrém Szakács legközelebb - és mit főzzön!
Az elmúlt 7 év alatt több, mint 1,500 db médiamegjelenést értünk el, amellyel egyetlen hazai expedíciós- vagy extrém vállalkozás sem vetekedhet. Turóczi Gábor, az Extrém Szakács rendszeresen szerepel a hazai kereskedelmi televíziókban, rádiókban és egyéb médiumokban.

Mivel a forrásaink rendkívül szűkösek, ezért szívesen vesszük a szponzorációt.

Egy konkrét példa az ellenszolgáltatásra: 

- a 2007. évi Góbi-sivatagi expedíciónkról mintegy 400 sajtómegjelenés született; ebből a két fő szponzorunk a megjelenések 60%-70%-ban helyet kapott.Ezt Magyarországon SENKI  nem tudja utánunk csinálni.

2. Élménybeszámoló

Hívja el az Extrém Szakácsot egy izgalmas előadás/élménybeszámoló megtartására. Az elmúlt hét év során mintegy 100 db ilyen előadás került megszervezésre: vállalatoknál, iskolákban, könyvtárakban, csapatépítéseken, kulturális egyesületeknél... Mindenki megtalálhatja a magának való üzenetet, kedves szót.

3. Főzzön Ön is együtt az Extrém Szakáccsal

- akár az Ön vállalatának a székházának a LEGTETEJÉN (mi tényleg megvalósítjuk ezt);
- akár egy közös céges/csapatépítő programon egy korszerű konyhában;
- akár egy céges családi napon.

A menü sokféle lehet - Ön választ. Az elmúlt években multinacionális nagyvállalatok ugyanúgy igénybe vették ezt a szolgáltatást, ahogyan a hazai kis- és közepes vállalkozások is.Az extremitás és az élmény garantált - a verzókat lehet keverni is.

Konkrét ajánlatkérésért kérjük, küldjön mailt az elnokseg@lucullusbt.hu címre!
Információ: +3620 240-8530