| | A híres víziváros, Velence Módfelett szerény, hazai kolbászos-kiflis reggelink elfogyasztása után elhagytuk Graz-ot és a Júlia-Alpok méltóságteljes hegyeihez értünk. Szívünk szerint az összes havas csúcsot meghódítottuk volna, de hamar realizáltuk: egy-egy ilyen csúcs megmászására szánt 8-10 óra nem összeegyeztethető jelenlegi szoros útitervünkkel. Egy-két helyen azért megálltunk, hogy a térdig érő hóban fotózkodjunk. A legizgalmasabbnak az osztrák-olasz határrész bizonyult, ahol az óriási dolomithegyek, a hótól roskadozó fák és a csípős, télies időjárás, valamint a gondozott sípályák arra engedtek következtetni, hogy errefelé még tél van. Azonban ahogy továbbhaladtunk, hirtelen nyár lett – a hó helyébe selymes, puha, zöld fűtakaró lépett, és a nap sugarai is egyre jobban elkezdték törni az utat az autó üvegén keresztül. Ablakainkat leeresztve, ingujjra vetkőzve élveztük a szokatlanul meleg időjárást a Piave folyó elhaladása mellett. A nagy odafigyeléssel felszántott földek és a gondozott kertek, valamint a glédában álló szőlőültetvények csak erősítették bennünk azt a hipotézist, hogy rendes, dolgos ember az olasz, aki fokozottan üggyel a környezetére és az általa előállított ételek és italok minőségére. Délre érünk Velencébe. Autónkat a város szélén álló egyik parkolóházban helyezzük el, hiszen hamar tudatosul bennünk: innen nincs tovább. Legalábbis autóval nincs tovább. Istennek hála, az autókat nem engedik be Velencébe. A négykerekű járműveket a helyi BKV (találóan elneveztük VKV-nek) vízijárművei veszik át (vaporettók, csónakok, stb.), hiszen Velence nem más, mint vízzel közbezárt, és kisebb-nagyobb csatornák által keresztbe-kasul szabdalt sziget, melyet egyetlen szárazföldi út (igazából töltés) választ el a külvilágtól. A legtöbb útikönyv a következő jelzőkkel illeti Velencét: „egyedi”, „utánozhatatlan”, „páratlan”, és hasonlókkal. Nekem egy szóval nehéz illetnem a várost, azonban ha muszáj lenne ezt megtennem, talán azt mondanám: „elegáns”. Napóleon sem véletlen nevezte el a várost „Európa szép szalonjának”. Egy kis geográfia és történelem Velence az Adria északi végénél helyezkedik el, egy hatalmas lagúna kellős közepén. A lagúna déli oldalán különböző töltések védik a várost a tengeri áramlatoktól, azonban télvíz idején a város így is nagy veszélynek van kitéve. Az áradások miatt. A 118 kis szigetre épült város lakosai (sajnos egyre kevesebben) az állandó turistainvázió miatt is kénytelenek aggódni. A városban majd 177 csatorna található, ezeket mintegy 400 híd köti össze. A legjellegzetesebb velencei közlekedési eszközt - a gondolát - már ezer éve ismerik: szurokkal vonják be, és 9 féle fából, 280 fa-alkatrészből állítják elő. Kézi készítéssel, nagy műgonddal. A régi gondolák puritán egyszerűségét - hatágú fémfog a gondola elején, ami a város hat városrészét szimbolizálja, és a hajó oldalára festett tengeri csikó – ma már a giccsesség netovábbja váltja fel. Ma úgy ezer gondola található Velencében, régen számuk több tízezerre volt tehető. Velence gazdag történelemmel rendelkezik: 811-től volt itt tapasztalható nagy fellendülés, ahol a dózsék (helyi vezetők) nagyjából minden környék-béli népet az uralmuk alá hajtottak. 1204-ben Enrico Dandolo dózse ezt azzal koronázta, hogy meghódította Konstantinápolyt és az Égei-tenger szigeteit is. A köztársaságot kereskedők „pénzelték”, ezért is érdemelte ki a Velence a „kalmárköztársaság” elnevezést. 1381-ban Velence legyőzte a „nagy riválist”, (Genovát), és hatalmát kiterjesztette nyugatra is: Veronára, Bergamora, Brescia-ra. A középkorban Velence 3000 kereskedelmi gályával a tenger ura lett, és egyre csak növelte gyarmatbirodalmát. A XV. századra a városállam megszerezte gyakorlatilag az egész keleti piacot, azonban Amerika felfedezésével, a törökök előrenyomulásával és a nagyhatalmak rivalizálásának eredményeképpen Velence szépen lassan elkezdett tönkremenni és lekerült a világtörténelem színpadáról. Eztán a város inkább a nemzetközi arisztokrácia, és a gazdag világi polgárság találkozóhelyévé tette és a csillogás, nyüzsgés, valamint a „szabadosság” kezdte el jellemezni a XVIII. században. (A nagy hódítómester, Casanova is ekkortájt élt.). 1797-ben Napóleon megszállta és kirabolta Velencét, majd később átengedte Ausztriának. 1866-tól Velence az Olasz Királyság részévé vált. Miután megvettük jegyeinket a vaporettóra, azaz helyi menetrend szerinti hajóra, a gyanú, hogy itt bizony nagy az összevisszaság - egyre csak erősödött. Velencei életkép. 200 férőhelyes vaporettónk száguldozik az amúgy sem túl széles Canal Grandén, ahol egymás hegyén-hátán úszkálnak a gondolák, motorcsónakok, és egyéb vízijárművek. Vaporettónk kis híján elgázol egy gondatlan gondolást, aki viszont majdnem beleszalad a TNT motorcsónakjába, de nem kér elnézést, hanem azt üvölti – ráadásul felénk – hogy „Áj láv ju girz, Áj láv ju bojz!”. Csíkos, hosszú ujjú inget és kerek szalmakalapot visel. A helyi rendőrök meg nagyon jól mulatnak az eseten. Mindennapos dolog ez errefelé. Miután elhaladunk a híres Rialto híd alatt – ami 1854-ig egyedüli átkelőként szolgált a Canal Grandén – leszállunk a hajónkról, mert ott motoszkál bennünk, hogy közel van a Szent Márk tér és a Velence határait jelképező kőoroszlán és San Teodoro szobra. Néhány kapualj és sikátoron való átkelés után egyszer csak előbukkan maga Velence főtere, ami igencsak impresszív látványt nyújt. Emellett jó sok galamb tartózkodási helye is. Ez annyira nem tetszik. Az ugyancsak itt található, keleti pompát árasztó Szent Márk Bazilika és a majd 100 méteres harangtorony viszont jól képviseli az itt megtelepedett pompát és szépséget. A harangtorony tetejéről gyönyörű látvány nyílik a várost körülölelő hatalmas víztömegre, és a benne lakó szigetekre is. A város alapvetően sokféle hangot ad ki a rozsdabarna színű, laposnak tűnő háztetők, tetőteraszok és szűk lélekvesztők közt. A fejünk felett fülsüketítően megkonduló jó nagydarab harang jelzi: ideje már ennünk valami velenceit! Még egy búcsúpillantás a pompás Dózse palotára, és végre útnak indulunk, hogy csillapítsuk aznapi gyomorkorgásainkat. Étkek Velence jellegzetességei közé tartozik a Farfalle tészta (ami úgy néz ki, mint valami csokornyakkendő), az Asiago sajt, a Moleche rák és a Polenta. A szakirodalmat nem ismerik errefelé, mert csak polentához jutunk. Pedig lépten-nyomon kérdezősködünk. Velencében módfelett nehéz nem turistaétterembe betérni. Egyre kevesebb velencei lakik ma már Velencében: kitúrják őket a turisták. Sőt, utóbbiak a helyi lakóhelyeket is előszeretettel felvásárolják. Mi a Trattori a la Bricola nevű helyre megyünk be, ami végül is nem rossz választásnak bizonyul. Előételként lágy mozzarellát kérünk, friss paradicsommal és salátával. A zöldségek olyannyira zamatosak, hogy nálunk még egy augusztusi kert sem képes ilyet előállítani. Eztán tortellinit kérek, hisz tudom, hogy abból ritkán lehet jót enni. A tészta általában kívül kemény marad, belül a hús fűrészpor ízű. Hasonló a helyzet a raviolival. A tortellini hajszállal jobb az általam támasztott etalonnal: az ételt elfogadhatónak találom. A tortellinit tagliatelle, azaz szélesmetélt tészta követ, paradicsomos szósszal. Puritán élvezet, egyszerű mesterfalat. Jól érzem magam. A tészta házi. Útitársnőm spagettit kér, paradicsomos tésztagombóccal. A maffiaétel. Gyorsan eltűnik a tányérról. Nekem is ízlik. Az ételekhez egy liter vörösbort kapunk, ami majdnem olyan, mint egy szénsavas cab sauvignon. Desszertként profiterolt és tiramisut abszolválunk, amelyek annak ellenére ízletesek, hogy egy dobozból, a látványhűtőből veszik ki őket. Ez egyébként Velence egészére jellemző: az ételek a kirakatban figyelnek, és egy pillanat alatt működik a balatoni attitűd, és az étel a mikróban landol. Nem friss. Persze, ha szemfüles vagy, kaphatsz újat is. A mi étekműhelyünkre ez csak hébe-hóba jellemző, hisz mi belátunk a konyhába, ahol friss alapanyagok alakulnak át étkekké. Kivéve persze a sütiket. Jóllakottan és önelégülten haladunk át gyalogszerrel a Rialto híd alatt. Sóhajtozunk, és csak bambán figyeljük a Canal Grande zűrzavaros forgalomrendszerét. A gondolázást végül nem próbáltuk ki, mert egyrészt naggyon drága volt, másrészt pedig meglehetősen erőltetettnek éreztük az egészet. Parasztvakítás. A gondolás mobiltelefonál, miközben szórakoztatnia kellene, ha viszont szórakoztat, akkor ezért felárat kér. Persze nem szeretném lebecsülni eme régi kedves szokás megtartását, sőt a gondola kormányzása is minden tiszteletemet kivívta. Fél óráig bámulom őket, és nem jövök rá, hogy hogyan csinálják! Úton a parkolóház felé úgy bezsúfolódunk a vaporettóba, hogy H.-ból a szuszt is kipaszírozzák. Én férfi vagyok, visszaütök. Ez nem jelenti azt, hogy nekem jó. Bye bye Velence. Az adriai part mentén utazunk tovább és a Chioggia melletti üdülőtelepen szállunk meg. Senki nem üdül: még nincs itt a szezon. Egy-két ember lézeng a helyi kocsmában. A tenger morajló hangjára alszunk el, miután… de ezen Casanova is csak hümmögjön… erről nem beszélhetek, mert nem akarok kellemetlenségeket a titokzatos H. kisasszonynak… |
