Szibéria télen, kólafagyásokkal – nem túl biztató szavak egy hazánkfia számára, aki tolmácsolni megy a messzi keletre. A megbízatás helyszíne Európa legnagyobb kólagyára, amely az Orosz Birodalom haláltáborairól híres városában, Novoszibirszkben található. Útleírás Szibériáról, a helyi konyháról, és persze a nem mindennapi hidegről.

Néhány szó Szibériáról

Szibériában több nép is megvetette a lábát az idők során. Megfordultak itt a yenet-ek, a nenet-ek, az ughruys-ok, de még a hunok ázsiai vértestvérei is. A területet végül a mongol-tatár hordák kebelezték be a XIII. században, létrehozva az önálló Szibériai Kánságot. Hogy-hogy nem, ők nevezték el ezt a végeláthatatlan földdarabot Szibériának, ami annyit tesz tatárul, hogy „alvó ország”. Az egyre jobban növekvő Orosz Birodalom egy idő után nem tudta többé tétlenül szemlélni a lovasnép uralmát, ezért szép lassan elkezdte meghódítani az itteni településeket: Mangazeját, Tarát, Jeniszevszket és végül Tobolszkot. Hamarosan végül orosz uralom alá került Szibéria. Azonban a cári udvar egészen a XIX. század végéig nem tett semmit a hely benépesítése érdekében, néhány makacs rendszer-ellenszegülő (Dosztojevszkij, Turgenyev, többek között) idedeportálásától eltekintve. A múlt században a szovjet rezsim munka- és haláltáborai tették híressé ezt a régiót.

Szibéria fővárosa: Novoszibirszk

Novoszibirszk, Szibéria mai „fővárosa” a maga másfél millió lakosával Oroszország ötödik legnagyobb városa. Földrajzilag inkább közel esik a mongol Ulánbátorhoz vagy a kazah sztyeppékhez, mint Moszkvához, Budapesttől légvonalban mintegy 7,000 km választja el. 
Novoszibirszk 1903-ban vált hivatalosan várossá, amikor is a híres-neves Transz-Szibéria Vasúttársaság sínpárjai végre elértek idáig (Moszkvából manapság az ide való vonatozás kb. 50 órát vesz igénybe, ezért csak a legelszántabbaknak ajánljuk). A város néhány évtizedig „Novonikolaevsk” („Új Miklósváros”) névre hallgatott - II. Miklós, Oroszország utolsó cárja után -, majd a kommunista érában kapta meg ma is ismert nevét, ami annyit tesz magyarul: „Új Szibéria”. A Lenin- és egyéb vörös forradalmár-szobortól roskadozó város ma Szibéria ipari-, kulturális- és tudományos központja, ahol múzeumok, színházak, és képtárak érik egymást. A Gulag-image immár a múlté: a város ma már inkább az ásványanyagok Eldorádójaként ismert, és évről-évre egyre több turista látogat el ide.

No de én mit keresek Szibériában?

Történt egyszer, hogy kapcsolatba kerültem az Alcoa­-Köfém nevű magyar vállalat munkatársaival, akiknek épp egy tolmácsra volt szükségük Novoszibirszkben, a helyi Coca-Cola gyárban. Énszerénységem pedig ugyebár szereti a kihívásokat, ezért azonnal igent mondtam, nem tudván, hogy hűtőszerkezetek meghibásodásáról kell majd fordítanom nulla idevágó tudással (bátraké a szerencse!). Az indulás időpontjául szándékosan a leghidegebb hónapot, a februárt választották, ugyanis feladatuk az volt, hogy tapasztalatokat gyűjtsenek arra az esetre, ha a barna nedű megfagyna a szibériai sztyeppéken száguldó hűtőkocsiban.

Négyórás repülőút Moszkvából

A „Transaero” nevű orosz belföldi légitársaság novoszibirszki járata négy órán keresztül repít bennünket Kelet-Oroszországba, bele a nagy szibériai semmibe. Mivel hajnalban repülünk, a tájból nem látunk semmit. Business Class jegyünk van, ami azt jelenti, hogy szép, nagy, műbőr fotelekben utazhatunk, és kétszer kérhetünk vodkát. A gép hangos, és gyanús vezetékek lógnak az ülés felett található kapcsolótáblából. „Ha a motor is így van megbuherálva…” – sopánkodik az egyik mérnök, majd javaslatomra legurítja második adag vodkáját.

A jégben hintázó gyerek

Végre leszállunk a novoszibirszki reptéren, ami olyan szakadt, mint egy századrangú vidéki buszpályaudvar. A hideg metsző, ezért gyorsan a csomagfelvevő helyiség felé vesszük az irányt. A bőröndjeink megérkeznek, azonban  nem lehet csak úgy kivinni őket: a kijáratnál katona áll, aki összeveti a repülőjegyen és a csomagon szereplő számokat. Az útlevélvizsgálat viszonylag egyszerű: az ötfős szerelő-mérnök banda meg nem találtatik elég gyanúsnak ahhoz, hogy feltartóztassanak minket.
Eztán jön a taxi-rendelés. Az orosz viszonyokat nem ismerő barátomat épphogy sikerül visszatartanom attól, hogy egy sofőrnek leszurkoljon 100 dollárt. Gyorsan kerítek egy mikrobuszt, ami tizedannyiért elvisz minket a mintegy negyven kilométerre található szállodánkba. Hiába, résen kell lenni.
Útközben elhaladunk egy tanya mellett, ahol egy hatéves-forma gyerek épp nagyon érdekes tevékenységet folytat: hintázik. Reggel hat óra van, odakinn pedig nagyjából mínusz 30 fokon áll a hőmérő higanyszála. A gyerek meg mosolyog: be van takarva, és önfeledten libeg fel s alá. Beleborzongok még a gondolatba is.

Jégvirágok a Hotel Sibir-ben

Mikrobuszunk végre begördül a Lenin sugárútra, itt is a háromcsillagos Sibir szálló elé. Fogadóbizottság ugyan nem, viszont kétméteres jégdarabok várnak ránk. A szobákban hideg van, az ablakokon jégvirág burjánzik. Reggelire megeszünk néhány szendvicset, megiszunk néhány üveg „Baltika” sört, majd miután a szerelőink átállítják a szobáinkban található hűtőszekrényeket fűtőtestekké, alszunk egy keveset. Délután vár bennünket a munka.

Európa legnagyobb kólagyára

Novoszibirszkben található Európa legnagyobb Coca-Cola gyára, ugyanis az oroszok nagy előszeretettel és nagy mennyiségben isszák a szabadság italát. Egész éjjel dolgozunk: a mérnökök szerelnek, instruálnak, én meg fordítok. De hiába minden erőfeszítés, sehogyan se tudjuk megfejteni a kólafagyás titkát. Orosz vendéglátóink kólával kínálnak, meg némi orosz étcsokoládéval. A huszadik kör után már nem bírjuk tovább, és inkább vodkáért folyamodunk. Aznap beható ismereteket szerzek a kólagyártás folyamatában: például megtudom, hogy a műanyagüveg úgy jön létre, hogy egy pingponglabda-szerű granulátumot felfúj egy gép, majd palackká formálja. Hajnalban érünk haza, majd egy újabb adag vodka után következik a beájulás.
A második és a harmadik nap ugyanúgy telnek, mint az első: a mérnökök nyakig a kólásautók mélyén, én meg odakintről fordítok az orosz mérnököknek és a helyi menedzsmentnek. Közben étcsokoládét majszolunk, kólát iszunk, végül áttérünk a vodkára. A harmadik nap estére már kezd tele lenni a hócipőm, ezért azt javaslom a fiúknak, hogy tartsunk egy kis pihenőt, és ismerkedjünk meg az orosz gasztronómiával. Javaslatommal mindenki egyetért, és célba vesszük a Sibir szálló melletti, „Risztoran” („étterem”) nevű éttermet.

A szibériai gasztronómiáról

A zord és hosszú tél miatt a szibériai ételek többnyire rendkívül táplálóak, és nagyjából megegyeznek az orosz sztyeppéken ismertekkel. Az étkezés gerincét a pelményi nevű, hússal töltött derelyeféle adja. A töltelék érdekessége, hogy errefelé általában szarvas-, birka- és disznóhús egyvelegéből készül. Maga a pelményi-készítés igazi közösségformáló eseménnyé avanzsálódott az idők során, és többnyire az egész család kiveszi részét a munkából. Az étellel kapcsolatban érdekes hagyomány alakult ki: némelyik derelyébe érmét vagy paprikát rejtenek - a szerencsés megtaláló egész évben boldog lesz. A derelyén kívül az orosz ember módfelett kedveli a különböző péksüteményeket (pirozski) és palacsintákat, amelyeket hússal, túróval, kaviárral, lekvárral, káposztával vagy almával töltenek meg, de szóba jöhetnek még az erdei bogyók is.
Reggelire általában szendvicseket esznek, kávéval vagy teával, de nem ritka a vastag palacsinta, az oladji, vagy a kásafélék elfogyasztásasem.
Az ebéd majdhogynem mindig a levessel kezdődik – jellegzetes leves a húsos scsi (káposztaleves), az ugyancsak húsos borscs (céklaleves) és az uha (halászlé). Eztán jönnek a különböző előételek, saláták, majd a főétel, ami lehet szarvas-sült, hús-ragu, vagy az orosz pörkölt, amit érdekes módon gulásnak neveznek. A főételekhez sült krumpli dukál. Eztán jönnek az édességek: ahogy már korábban említettem, az oroszok édesszájúak, és az étkezés végén rengeteg süteményt, tortát és kompótot képesek elfogyasztani. Legvégül jön a teaivás: a feketére főtt teasűrítményt a szamovárban folyamatosan forrón tartott vízzel engedik fel. A teázásnak nem elhanyagolandó előnye, hogy segítségével az ember képes valamelyest kijózanodni, ha az ebéd közben elhangzott pohárköszöntők során túl sok vodkát ivott volna.

Szarvas-steak és mocsári hamvas szeder

A „Risztoranban” elfogyasztott vacsoránk kezdéseként előételt, „zakuszkit” kérünk, ami esetünkben sós aprósüteményekből, hússalátából, uborkából, paradicsomból és fekete rozskenyérből áll. Mindezt leöblítjük némi vodkával, és egy kis „Stariy Melnik” („öreg molnár”) sörrel, majd kérjük a ház specialitását, a jávorszarvas-steaket, amit a lappföldi hagyományokhoz hasonlóan mocsári hamvas szederrel és áfonyával szervíroznak, továbbá erdei gombát adnak hozzá. A levest és a pelményit ezúttal kénytelenek vagyunk kihagyni, ugyanis a nap folyamán korábban érkező éhes evőember-társaink már rég eltüntették ezeket.
A vacsora azonban így is mindenkinek ízlik, sőt, annyira jó érezzük magunkat, hogy nincs is kedvünk visszamenni a kólagyárba, és inkább az éjszakai Novoszibirszket vesszük célba. Odakint mínusz harminc fok van, amit még a vodka sem tud ellensúlyozni: a hideg szinte fáj. Tapasztalt hideg-égövi lakók tisztában vannak azzal, hogy az alkohol hatására – bármennyire is kedvező melegséget érzünk gyomrunkban - kitágulnak az erek, és rohamosan hűlni kezd a test. Sokan fejezik be életüket hórakások tetején vagy hidak alatt szunyókálva…

Bye-bye Siberia

Elutazásunk előtt sikerül megoldani a „fagyásos problémát”. „Jobb később, mint sose” – kiáltunk fel, és megisszuk a maradék vodkát. Néhány óra múlva úton vagyunk a csontig lefagyott autóúton a reptér felé.

tg