Málta egy hat szigetből álló kisebb szigetcsoport a Földközi-tenger legközepén – 93 km-re Szicília partjaitól, és 300 km-re Tunéziától. Az ország 1964-óta élvez függetlenséget, 2004-óta az EU tagja, előtte azonban mindig valamelyik nagyhatalom rabigáját nyögte. Uralkodtak itt a föníciaiak, a görögök, punok, rómaiak, bizánciak, gótok, vandálok, arabok, normannok, németek, franciák, spanyolok, a híres-neves Máltai Lovagrend, végül a britek – de „bepróbálkoztak” a törökök, sőt a cári Oroszország is. Mindezt persze azért, mert Málta rendkívül jó helyen fekszik („Európa védőpajzsa”), és az ország tulajdonképpen ennek a fekvésnek az előnyeit élvezi ma is.

Érdekes, hogy az elmúlt évszázadok során Máltán megfordult népek mind otthagyták a lenyomatukat az ország kultúráján, ami az emberek viselkedésétől, a zenén, építészeten, kültéri díszítéseken, színeken és életvitelen át természetesen az étkezési szokásokban is megnyilvánul. A legjobban az olasz, mediterrán, arab, francia és brit hatások érvényesülnek, amelyek a helyi alapanyagokat "lovagolják" meg főleg. Ilyenek lehetnek a nyúl, a sertés, a birka, a kecske, a sajtfélék, a burgonya, a zöldségek, a rengeteg gyümölcs (főleg citrusfélék, eper, mandula), és természetesen a tenger gyümölcsei. Érdekes megjegyezni, hogy utóbbiból főleg szeptember-december akad a legtöbb, ekkorra esik ugyanis a nagy halászatok ideje. Ez persze nem jelenti azt, hogy az év bármely szakában ne kaphatnánk friss polipot, rákot, vagy halakat a tányérunkra. Ezen kívül az ország gasztronómiáját természetesen meghatározzák a természetföldrajzi és klimatikus adottságok is.


1895-ben született meg az első magyar nyelvű útleírás Máltáról Erődi Béla professzor jóvoltából (utána sem sokkal több látott napvilágot, sajnos), ahol a máltai ételekről eléggé ellentmondásos képet kaphatunk: „…a mindenféle színű és illatú ételek itt vannak kitálalva a járókelők ínyének a csiklandozására. A szakács tele torokkal számlálja elő, és hangzatos jelzőkkel kínálgatja ételeit. De máltai ízlés és étvágy kellene, hogy valaki hozzányúljon azokhoz az ételekhez…”
Kétségkívül nem mindenkinek imponál a helyi nyúlmájas spagetti, a nyúlpörkölt (fenek biz zalza), vagy a nyúlpástétom (torta tal-fenek), de a fejenkénti napi egy kilogramm helyi kenyér (hobz) sem tűnik túl biztatónak. Pedig ha megkóstolnák azt a kenyeret, amely kívül ropogós, belül pedig kalácsszerűen omlós, és a nyulat mondjuk a csirke húsával hasonlítanánk össze…
Ha pedig mindezt megspékeljük tintahalakkal (calamari), sügérrel (cerna), pilótahallal (fanfru), vörös márnával (merluzzo), kardhallal (pixxispad) és marhahústekerccsel, amit darált hússal, tojással, olajbogyóval, szalonnával töltenek (bragioli) – már valamivel közelebb állunk a mai máltai ízléshez, de ha itt járunk, vétek lenne kihagyni a halleveset (aljotta), a marhahúslevest zellerrel (brodu), az olasz Minnestrone leveshez hasonló Minestrát, a ricotta sajttal töltött raviolit, valamint a timpanát, ami nem más, mint a görög pastizio-hoz hasonló „rakott makaróni”. Az ínyencek nem hagyhatják ki a töltött padlizsánt, a töltött velőt, csigát, borsos juhsajtot sem! Az italok közül vétek kihagyni a tüzes máltai borokat (Marsovin, Verdala), valamint a helyi sört, a CISK-et sem. Van egy helyi jellegzetes szénsavas üdítőitaluk, a KINNIE, ami igazából alkoholmentes Unicum-narancs ízkombinációra hajaz, a Coca Cola pedig szégyellje magát, mert Fantáját ugyanilyen (de legalábbis nagyon hasonló) ízben dobta piacra Máltán... Hát már nehogy az Ő SZENT ÉRDEKEI megsérüljenek ezen a piciny, 20 x 30 egynáhány négyzetméteres szigeten! Bár sajnos ez nemcsak Máltán tendencia, hanem gyakorlatilag mindenhol a világban (lásd a Vadmálnát nálunk, a Bodzát Erdélyben, meg egy csomó hasonló jelenséget Kanadában, Törökországban, bárhol...)
Sajnos az étkezési kép is sokkal árnyaltabb ma Máltán, mint a feljebb leírtak. Ugyan vannak magasan pozicionált gourmet éttermek (Lulu, Santa Rosa, Tia Maria), amelyek a máltai konyha „átértelmezésén” dolgoznak több-kevesebb sikerrel, viszont majd minden ilyen jellegű hely tövében sajnos már ott felállt az aktuális McDonalds, Burger King, vagy KFC is. Rengeteg más étterem, utcai étkezőhely is akad itt ugyanakkor: például fúziós-ázsiai, japán, kínai, indiai, döner-kebabos, rengeteg utcai pizzás, palacsintás, meg hamburgerárus is. A cosmopolitizmust erősíti a mindenhonnan ezerrel dübörgő zene, a bulik, a szórakozás, és a tizenéves célközönség milliónyi látogatója. Sajnos, az "új" dolgok majdnem agyonnyomják a „régit”: az igazi értékeket, egy büszke nép kulturális vívmányait, ami ellen nem nagyon tesz senki. Legalább is mi így gondoljuk. 
Azért Máltán még élénken jár-kel az az anekdota is, amikor a feldühödött pincér belevágta mérgében a német turista hátába a villáját, amiért az meg merte kérdezni, hogy „a hal, az friss volt-e, avagy mélyfagyasztott…”. Ezzel legalább nincs gond a szigeteken.  

Ha valaki szeretne még több infót szerezni a máltai konyháról, a legjobb könyv itt megrendelhető. (Guide to Maltese cooking).

Szicília majdnem legdélibb pontján, egy Pozzalo nevű városban végre megállunk reggelizni. Igazából a Máltáról minket másfél óra alatt idehozó (egyébként nagyon hájtekk) Virtual Ferries szuperkomp fedélzetén is lett volna lehetőségünk erre, maffianövendékek kedves-veszélyes hálójában, azonban Szicília maga valamelyest talán vonzóbbnak ígérkezett e téren.
Egy busznyi utast – köztük minket is – megpróbálnak besuvasztani egy echte turistakávéházba, ami viszont nekünk nem annyira szimpatikus, ezért mi a szemben lévőt választjuk, ahol helyiek tanyáznak. Feltankolunk croissant ból és friss cappuccinóból, Önök pedig vagy elhiszik, vagy nem, de a gasztronómia eme nem túl szofisztikált és bonyolult helyi jellegzetességeiből olyat kapunk, amilyet Magyarországon sose kapnánk. A croissant ropogós, belül puha, emellett meglehetősen nagy is, belül pedig roskadozik a vaníliás-túrós főzött krémtől, ami 1. nagyon finom, 2. nagy műgonddal és bonyolultsággal készülhetett. Egy másik croissant Nutellával készül, de hogy ne legyen olyan egyszerű a képlet – még egy másik, csokoládés krémmel is megbolondítják, a telhetetlen mindenüket, és a tetőn elhelyezkedő vaníliás krémről, csokidarabokról és porcukorról még nem is beszéltünk… Így együtt ez azért egy kicsit töménynek hathat, de elárulom - nem az, mert a tészta enyhén sós, a túrókrém meg savanyú. Talán ráleltem a tökéletes croissantra – ki tudja?

Eztán elindulunk északnak, egy Taormina nevű, elég magasan elhelyezkedő turistaparadicsom felé. A Messina megyében, az Etna máig működő vulkánjától nem messze található város szűk sikátorokkal, millió-egy turistával, pazar panorámával és remek botanikus kerttel rendelkezik, melynek legfőbb látványosságai talán egy görög színház maradványa, illetve a San Nicolò bazilika. Emellett persze érdekes a gasztronómia is: majd minden második ház – étterem, és csak a Jóisten a megmondhatója, melyik jó, és melyik kevésbé jó. Találomra beülünk az egyikbe (melynek a nevét sajnos nem jegyeztem fel), és kérünk vegyes előétel-tálat, valamint penne arrabiata-t és zöldséges fusili tésztát. "Komolyabb" ételekre sajnos nincs időnk, azonban ezek is nagyon lassan jönnek ki. Hiába, a Slow Food – az Slow Food. Az egyik asztaltársaságnak ebből problémája is támad, hangos szavak repkednek, majd még hangosabbak, és egy idő után csak abban reménykedek, hogy egy-két UZI ne kerüljön elő, meg az altemplomból a velünk együtt utazó maffianövendékek, Vinnie bácsi, és Franky Bolzano sem… Szóval, így megy ez Szicíliában, a rekkenő hőségben, a pálmafák árnyékában. Az ételeink egyébként pazarak, mondanom sem kell. Egy radicchio levélen friss fekete olajbogyók helyezkednek el, mortadella, szárított paradicsom, marinál, savanyúgomba és káposzta, valamint egy szelet dióval bélelt, krémes kecskesajt társaságában, ami ugyancsak nagyon finom. Az egész megszentelve extra szűz olivaolajjal és petrezselyemmel, remek választásnak bizonyul. A penne megfelelően kemény, friss, a sugo, azaz a szósz pedig telt-paradicsom ízű, enyhén csípős, olajos és ugyancsak petrezselyemmel van megszórva. De miért nem lehet itthon ilyet kapni?? A fusili, azaz a csavart tészta is ugyancsak elég kemény, mely tobzódik a rajta lévő zöldséges ragutól. Padlizsán, cukkini, paradicsom, hagyma és póréhagyma alkotja. Egy pohárka házi vörös bor, fizetés az ősrégi, csilingelős kasszába, végül egy pillantás a polcokon elhelyezkedő hagymára/krumplira (nem, nem tévedés, ez a dekoráció), majd irány vissza Máltára. Útközben azért még felmászunk az Etnára, annak is majdnem a legtetejére, végül veszünk egy üveg Etna likőrt, jó 80%-os alkoholt, ami állítólag serkenti a nemi vágyat (no nem mintha épp lelohadóban lenne, mármint az enyém) és csendben visszaindulunk Máltára. Útközben pedig azon agonizálunk, miért is nem ide jöttünk nyaralni, hanem csak egy napra érkeztünk? No nem mintha Málta nem lenne jó, mert az, de azért Szicília valahogy mégis közelebb került hozzám – annak ellenére, hogy csak egyetlen napot töltöttem itt…

Budapesten is tartottunk már egyébként szicíliai vacsorát, erről itt olvashattok. 

HAZATÉRT A SZILASFOOD-LUCULLUS GÓBI EXPEDÍCIÓ

2007. július 12-én hazatért Budapestre a Szilasfood-Lucullus Góbi Expedíció. A több mint egy hónappal ezelőtt útnak induló hét fős csoport sikeresen teljesítette mongóliai küldetését. A Magyar Földrajzi Társaság által tudományos expedíciónak minősített, és a Budapesti Műszaki Egyetem valamint a Semmelweis Egyetem által is támogatott vállalkozás tagjai a világ egyik legnagyobb pusztaságában gasztronómiai, orientalista, orvostudományi és rádiós megfigyeléseket végeztek, valamint tapasztalatokat gyűjtöttek az expedíciós energiaellátás területén.

ELKÉSZÜLT A PAPRIKÁS CSIRKE AZ ÉGBEN
a világ egyetlen függő éttermében, Belgiumban

Paprikás csirke az égben

A tavaly április 20-án az Északi-sarkot paprikás csirkével meghódító Lucullus Baráti Társaság az egyéves évfordulót a világ egyetlen függő éttermében ünnepelte, az expedíciós lakoma rekonstruálásával. Turóczi Gábor, a gasztronómiai egyesület alelnöke és szóvivője több mint félszáz méter magasban készítette el a paprikás csirkét a belgiumi Zondhovenben felállított "Dinner in the sky" étteremben vasárnap délután.
Az esemény különlegessége volt, hogy idén ezen a napon nyitották meg az extrém főzőműhelyt a nagyközönség előtt. A happeninget a magasban függő étterem ötletgazdája, Quentin Jaboul, valamint az étterem technikai megvalósítója, David Ghysels celebrálta. A közel félórás, levegőben töltött lakoma gerincét főleg belga nemzeti ételek és francia borok alkották, de nagy sikernek örvendett az a magyar paprikás csirke is. Az étel mellé magyar pálinka is járt; a vendéglátók elismerő szavakkal nyilatkoztak a magyar italról.
Az eseményt Kerényi Korinna fotóművész, valamint a Duna TV és a TV Paprika stábjai dokumentálták. A forgatócsoportokat a Malév és a Regina szállítmányozta.

Nemzetközi konyhafesztivál a magasban

A magyar paprikás csirke sikerén felbuzdulva a "Dinner in the sky" tulajdonosai meghirdették a „Nemzetek konyhája” programsorozatot, aminek keretében az étterembe hívnak jeles szakácsokat a világ minden tájáról, hogy elkészíthessék nemzeti ételeiket az érdeklődőknek. A szervezők tiszteletbeli vendégként a Lucullus Baráti Társasággal is számolnak a jövőben.

A "dinner in the sky" étteremről

A belgiumi Zonhovenben található "dinner in the sky" étterem 22 székből és egy 5 tonna súlyú asztalból áll, aminek alapterülete 45m2. Az üvegtetővel ellátott éttermet 160 tonnás daru emeli 50-70 méter magasba, ahol a biztonsági övekkel a székekhez rögzített vendégek akár 180 fokban körbeforogva élvezhetik a tájat lakomájuk befejezését követően.

Együttműködő partnereink:

Malév, Regina Autókölcsönző, TV Paprika, Geochallenge.hu, Kerényi Korinna; Duna TV, Séd TV, Az Utazó, Deluxe.hu, Calipso.

Ez az egyedüli kaland mind közül, amelyen Turóczi Gábor nem vett részt személyesen, hanem csak itthonról  felügyelte/irányította a békés-megyei szakács testvárpárost, és közösen egy nagyon remek kis projektet sikerült végül összerakniuk. Az egész ralimezőnyt , és egy afrikai falut is sikerült jóllakatni tarhonyával a Lucullus BT jóvoltából, amiért az egyesület megkapta a verseny jótékonysági különdíját.

"Az Északi-sarkot paprikás csirkével meghódító gasztronómiai egyesület, a Lucullus Baráti Társaság csapata Afrikába indult teve-tarhonyát készíteni, méghozzá a Hősök teréről startoló Budapest-Bamako futam résztvevőjeként. A békési Barna Ádám és Barna Tibor testvérpáros alkotta TarhonyaRally Racing Team nevű csapat mintegy 8000 kilométert tett meg útja során: átszelték fél Európát, majd a Gibraltári-szoroson átkelve nekivágtak Marokkó, Mauritánia és Mali sivatagainak. A főzés nem okozott problémát számukra, hiszen Ádám végzettsége szerint szakács, számos országban járt, hogy elsajátítsa a nemzetközi gasztronómiai fogásokat, Tibor pedig több évet élt Kanadában, két évet töltött a Karib-térségben és a Földközi-tengeren, ahol luxushajókon dolgozott mixerként."

"A Lucullus Baráti Társaság célja, hogy felhívják a figyelmet a magyarországi gasztronómia mellőzött ételére, a tarhonyára, amely sokak szerint csak egy köret, pedig nagyon tartalmas, finom egytál étel is készíthető belőle" - mondta az MTI-nek Turóczi Gábor, szóvivő, aki itthonról irányította a projektet.
"Mindezen túl szerették volna folytatni az Északi-sark meghódításakor megkezdett hagyományt is, vagyis a magyar konyha utazó nagyköveteiként tanúbizonyságot tenni arról, hogy a vendégszeretet extrém körülmények között is fenntartható".

Ennek demonstrálásaként a két száguldó szakács Mauritánia fővárosában Nouakchott-ban, a futam legnehezebb szakaszának az előestéjén, elkészítette a világ első TEVETARHONYÁJÁT, amivel az egész mezőnyt megvendégelték. Bamako elérését követően pedig ellátogattak egy faluba, ahol segélycsomagokat osztottak szét, majd vendégül látták a lakosokat, természetesen tarhonyával. Mivel a helyi lakosok tevehúst fogyasztanak, ezért a tarhonyát is azzal készítették, továbbá fűszereket, helyi zöldségeket használtak még az étel elkészítéséhez - részletezte Turóczi Gábor. A csapat elnyerte a Budapest-Bamako rali legnívósabb különdíját, a NÉPEK BARÁTSÁGA díjat.

A testvérpár egy 1991-es évjáratú Toyota Corolla 4wd típusú járgánnyal vágott neki az útnak. A járgány önsúlya 1180 kilogramm, és 420 kilogramm tarhonya szállítására lett alkalmas, de természetesen nem ennyit, "mindössze" 200 kilogramm tésztát vittek magukkal a versenyzők, továbbá kettő 50 literes vasbográcsot, amelyekben összesen 200 főre elegendő mennyiségű tarhonyát lehet megfőzni."

I. nap

06.40-re van megbeszélve a találkozó a nővéremmel – ő visz ki a Hajógyári Szigetre, ahonnan a Budapest-Makó verseny hamarosan elrajtol. Szokásomhoz híven kések. Utálok korán kelni, főleg, hogy előző este későn feküdtem le, hisz az út előkészítésével foglalatoskodtam Tibivel. Nővérem gyermekei - három is van – álmoskásan battyognak elő. Szerintem mindjárt tovább folytatják a durmolást az autóban, de a világért sem szeretnék elmulasztani a Kis Kunsági Futam 120 tiri-tarka, agyontuningolt verdáját, amelyek hamarosan útra kelnek, hogy önfeledten száguldozzanak a magyar sivatagban. Odaérünk. A rajt az N 4782.626 – E1902.925 GPS koordinátákon helyezkedik el. A Hajógyári Sziget még csak-csak megvan. A hídon be, majd két dzsip után iramodunk. Ezek elvezetnek bennünket egy helyre, ahol egy ember hosszú cölöpöket ver be a földbe, fölötte nagydarab, fehér sátor tornyosul. Kiderül, mégis rossz helyen járunk, annak ellenére, hogy pontosan négy quad és két motor is sorakozik a helyszínen. Így bízz a vadidegen dzsipekben! (Ha mindez Afrikában történik… De ebbe bele se gondoljunk…) Kiderült, hogy még nem vették elő GPS készülékeiket, nekünk pedig egészen egyszerűen nem is volt, ezért, mint a birkák: vakon követtük őket. Végül felhívom Tibit, aki pontosan útbaigazít, és meg is sürget: már épp ideje volna, hogy meg méltóztassak érkezni a rajt valódi helyszínére. Végül így történik. Immár ott sorakozunk a GPS koordinátákban megadott rajt helyszínen.

Tibi, Magdi (Tibi barátnője), és Ádám az autóval vannak elfoglalva: csinosítják a járgányt, felszerelik a csomagtartóra az immár „Bamakondér” névre hallgató szép, vaskos kondért, és intézik az utazáshoz szükséges formaságokat. Nővérem gyermekei lelkesen szambáznak a több tucat motor, dzsip, quad és egyéb két- és négykerekű járgányok közt, ami persze mind egyszerre szól, vagyis bőg. Mint egy nagy állatcsorda - fémből. Jómagam segíteni nem nagyon tudok, pedig szeretnék. Helyette a Népszabadság fotósának pózolok, az autó tetején, az autó előtt, mögött, és benne is. Hiába, ez is nagyon fontos az út sikeressége szempontjából. Közben folyamatosan gurulnak ki a járművek a szigetről, hamarosan mi következünk: még egy-két utolsó kattintás, és behuppanok Ádám mellé a hátsó ülésre, hogy részt vegyek életem első flúgos rallye futamán. Irány – Makó! De legalábbis az első GPS koordináta. Ebben a kocsiban természetesen már van GPS-ünk.

A verseny 26 etápból, ezekenn belül 35 ellenőrző pontból áll. Ez azt jelenti, hogy 35 helyen kell betűket, illetve számokat megtalálni, valamint különböző logikai feladatokat megoldani. Az első feladat abból áll, hogy NE kanyarodjunk rá az alsó rakpartra a szigetről kifelé jövet. Gondolom, ez azért van, hogy ne okozzunk jelentős forgalmi fennakadást a rakparton. Ezt teljesítjük. Egy következő ponton viszont rontunk, és elfelejtünk bekanyarodni egy helyen. Hiába, a GPS-ünkbe csak egy régi földút van feltöltve, és nem Budapest utcatérképe.  Végül korrigálunk, és megtaláljuk azt a laktanyát a XVII. kerületben, ahol a 2. feladvány található. Eztán Pécelnek vesszük az irányt, magunk mögött hagyva a kényelmesnek mondható városi aszfaltutakat, és immár földúton haladunk tovább. A 3. feladvány egy ház belső falára van pingálva, a környéken már vagy 8-10 járgány gyülekezik. Itt realizálódik bennem, hogy tulajdonképpen ezek az autós, motoros bácsik olyanok, mintha megtermett, nagy gyerekek volnának, akik kincskeresőset játszanak, és őszinte, gyermeteg mosollyal az arcukon, valamint jó nagy elégedettséggel ikszelik be a helyes (vagy helytelen) választ az ellenőrzőlapokon. Hogy mégsem gyermekek, arról egy pálinkásüveg árulkodik, melynek tartalmával megkínál minket az egyik autós. Nagy dzsippel, két nővel, és rendkívüli kedvességgel rendelkezik. Csapatunk természetesen elfogadja az italt. Koccintunk a barackpálinkával (persze Tibi, a sofőr kivételével), megköszönjük a kínálónak, majd útból útnak indulunk. Jó lenne már valamit reggelizni, ugyanis már 10 óra is elmúlt…

A 3. etáp Felsőfarkasd felé vezet, ami Gyömrő és Mende közt van valahol. Itt megjelennek az első komolyabb akadályok, (pontosabban gödrök, és hepe-hupák), aminek következtében az autó itt-ott fenn is akad. Ráadásul az út szélén parlagfű nő. Ezután következik a monori erdő, majd Újlengyel, ahol a feladatok az előzőekhez hasonlóak. Kevesen tudják, hogy Magyarország földrajzi közepe Pusztavacson található; nos mi emellett is elhaladunk. Annak jelen állapotban azonban kicsit jobban örülök, hogy ugyanitt a helyi sarki biffentőbe is betérünk, ahol végre lehet sört kapni. Reggelizni nincs időnk, így beérem némi száraztáppal, nevezetesen chips-szel. Ráérősen innám söröm, hogy legalább ez az öröm meglegyen, azonban a többiek már mennének. Hiába, a verseny – az verseny, ezért újból útra kelünk. Ezúttal az Euro-Ring nevű versenypályához igyekszünk, ami Pusztavacs és Örkény közt található, az M5-ös autópálya mellett. Itt go-kart-ozni lehet, amúgy, versenyen kívül. Tibi és Ádám ki is próbálják, jómagam nem. Még össze-vissza rázkódna bennem a sör. Bőven elég, ha az autó rázza a gyomrom, igazából meg nem is az én műfajom…

Immár a 8. etápnál, és egész pontosan Örkény és Tatárszentgyörgy közt járunk. Az út szélén egyszer csak kimagaslik egy katonai objektum, azaz egy rom. Az oda vezető út viszont erősen homokos, ami már szinte előrevetíti a nagy-nagy Szaharát. Bár már ott lennénk! De még csak Sarlósár felé zötykölődünk… Az utak egyre rosszabbak lesznek… Az autó meg megint össze-vissza ráz…

Már mélyen a Kiskunságban vagyunk, Kerekegyháza környékén. Ez a hely arról nevezetes, hogy tavaly itt mi bizony disznót öltünk. A Lucullus-szal, a Pongrácz Majorban. Kinézek az ablakon, és a távolban feltűnik vagy tíz apró pont. A „mieink’ nem lehetnek, mert túl lassan haladnak, és furcsán is. Hamarosan kiderül, hogy ló vontatja ezeket a járműveket. Egy lovaskordé mellett húzunk el, ami jó sok német turistát cipel magával. A bakon pedig az a Vörösmarty Zoli ül, aki az imént említett disznóvágást nekünk tavaly megszervezte Kerekegyházán. Szóval: ilyen kicsi a világ! Mindenhol homokos talajon haladunk, a navigáció sem egyértelmű. Ennek oka, hogy millió-egy apró, tanyasi út vezet egymás mellett. A Kiskunsági Nemzeti Park mellett is elhaladunk, majd a „csajozós” földutak után végre begurulunk Kecskemétre, ahol egy OMV kút időmérő-ellenőrző pontként funkcionál. A feladat egyszerű: vegyél valamit a kúton, és a pénztárgép által kiadott blokk a mérce, ami jelzi, hogy mikor értél oda. Ez aztán a marketing netovábbja. De legalább hozzájutok egy szendvicshez, és persze egy újabb doboz sörhöz. Ettől ismét boldog leszek.

Kecskemét után Borbás felé vesszük az irányt, majd Kocsértól Dél-keletre kanyarodunk a pusztán. Az út poros és mezőgazdasági, amin már meg sem lepődöm. A Kocsér-Árkosdűlő közti betonúton viszont annál inkább. A 17. etápnál pedig teljesen meghökkenünk, ugyanis egy olyan révnél kellene kompjegyet váltanunk, ami kb. 2 éve nem működik. Itt érzem először a feladat súlyosságát: „ha nem működik a komp, kelj át valahogy a Tiszán. Bárhogy”. Így teszünk, és ha nem is Tiszabögnél, de Nagyrévnél átkelünk a Tiszán. Balszerencsénk tovább tart, ugyanis a következő ellenőrző pontnál, Cibakházánál senki nem talál az ég-egy világon semmit. Pedig egy „betűt” keresünk. (Bocsánat, én találtam a fűben egy ötszázast, de gondolom, ez nem tartozott hozzá szorosan a játékhoz. Az eredményhirdetés során másnap kiderült, hogy a táblát, amin a betűnek szerepelnie kellett volna, egész egyszerűen ellopták.). Eztán jött a Jókúti főcsatorna, Mezőhék, majd Mezőtúr, ahol már több szerencsével jártunk.

A 21. etappal véget is ér a verseny első napja, ugyanis Murányi Bálint korcsmájánál, ami egy vasúti átjáró után helyezkedik el, végre megállapodunk egy helyben. Hogy pontosan hol, azt ma sem tudom: ha valakinek van kedve ellátogatni ide, az megteheti a N46 56.538 E20 33.347 es GPS koordináták érintésével. Egyébként érdemes! A tanyán több kacsa, tyúk, és egyéb háziállat él, mint gazdi. De ez általában így is szokott lenni. Jól érezzük magunkat: a mezőny közepén érkezünk meg a táborba, ahol már több tucat járgány sorakozik. Sokan már a sátrakat is felverték; többen matarészegek. Mi is így teszünk: mármint, ami a sátorverést illeti. (Csak aztán leszünk matarészegek.) Szeretnénk még világosban házat építeni, ami határozottan jobb érzés, mintha sötétben kéne. Az már nagyobb baj, hogy a sátor már egy óra múlva nyirkos.2,300 Ft ba kerül a TESCO-ban. Olyan is. Nem baj, talán egy éjszakát kibírok benne. Az Északi-sark után bárhol elalszom, de jobb ezzel nem viccelni: Bamako-ba majd komolyabb szerkezetet kell vinnünk. A sátorállítás után megcélozzuk az étkezősátrat, ahol pörköltet mérnek, csalamádéval, és persze sörrel. A pörkölthöz van külön egy szósz is, ami az elmondás alapján igen csípős. Megkóstolom, de legfeljebb annyira csíp, mint egy légy. Viszont annyira nem is rossz. Szórakoztatásunkról Czine Zoli gondoskodik (Tudood, aki a Szabadban.hu portálat működteti, és by the way, ugyanúgy részt vesz a Budapest-Makó versenyen). Persze, mindenkiből dől a sztori. Hát hogy a fenébe ne?? Azért egy ilyen úton akad bőven mesélnivaló. Például volt olyan is, aki lerobbant, és be kellett vontatni a tanyára. Másik érdekessége a mezőnynek egy kerekes-székes srác, Ricsi, aki ugyanolyan feltételekkel indult el, mint bárki más. Na ez az igazi bátorság! Legalább is szerintem. Egész jól elsztorizgatunk Ricsivel, az arcunkba pedig sör dől. Egyre több. Meg cseh repipálinka is, ami szintén nem tudom, hogy került oda. Lassan azonban úgy határozok, hogy elindulok alkalmi lakásom felé, és megpróbálok valamicskét aludni. Csapattársaim már rég a lóbőrt húzzák. Körülöttem sztereóban horkolnak mindenféle sátrak. Mindjárt én is horkolok, de előbb túl kell tennem a nedvesség által okozott sátorbéli traumán. Összevissza rázott csontjaim és belsőségeim végül nyugovóra térnek.

II. nap

Reggel hatkor ébredek, eléggé megviselt állapotban. Nem jól aludtam az éjszaka: nyirkos volt a sátor belülről, és csak az Alpine Pro hálózsáknak és ruháknak köszönhettem, hogy legalább nem fáztam. Ezek az Északi-sarkon is velem voltak. A sátor összerakása után lángos illat után iramodunk. Kiderül, hogy helyi asszonyok friss lángost sütnek. Nem is emlékszem, mikor ettem utoljára friss lángost. Olyat, ami a szemed láttára sül ki. Gyorsan rendelek kettőt, hozzá pedig citromos teát iszom. Érzem, ereimbe visszaszökik az élet. Körülöttem heves diskurzus alakul ki az éjszakai horkolókról. Jómagam mélyen hallgatok. Arról is beszélnek, hogy egy-két „állat” egész éjszaka járatta a motort az autójában, hogy ne fázzon. (Ember és autó ugyanis együtt hált egy nagy focipálya méretű fűdarabon, csak erről az előzőekben elfelejtettem szót ejteni.). Csak több százan lélegeztünk be ezért szén-monoxidot az éjszaka, bár nekem ez fel sem tűnt. No de túléltük, és ez a lényeg. Gyorsan összepakolunk, hogy reggel 8 órakor nekivágjunk a maradék néhány feladatnak.

Murányi Bálint korcsmáját elhagyva egy komphoz visz minket az út, ami ezúttal a Hármas-Körösön visz át minket. A komp szó hallatán egy kicsit azért megijedünk – nem átverés lesz-e ez megint? Végül kiderül, hogy nem, ugyanis jó egy óra várakozás után végre átjutunk a folyón, ami egy töltésre vezet minket Szarvas előtt. Itt levághatnánk egy jó nagy darab utat, ha balra mennénk, csak akkor egy védett területre tévednénk. Van olyan, akit ez egyáltalán nem zavar: megy át a tökön-paszulyon, kukoricán át, csak eljusson a célig. Sajnos ilyenek is vannak. Olyan kalandunk is volt, hogy tegnap egy ember traktorával elállta az egész utat, mert épp kezdett elege lenni abból, hogy több mint száz autó a tanyája mellett hangoskodik. Ilyen is volt, és alapjában véve igazat is lehet neki adni.

Az út Makóig vezető részén végül semmi különös nem történik, az autó elejében bekövetkező zörgést leszámítva. Elsuhanunk Fábiánsebestyén és Nagymágocs között, Székkutas mellett, ahol végül rendkívül nagy porfelhőt verünk fel. Hatrongyosnál arra kellett vigyázni, hogy ne hajtsunk be a Körös-Maros Nemzeti Parkba, ami azt gondoljuk, sikerül is. (A jó ég csak a megmondhatója, hogy ez hol van pontosan, ugyanis minden olyan egyforma arrafelé). Végül, tartva eredeti pozícióinkat, elérkezünk Makó határához, ahol felsóhajtunk: az utolsó órákat már elég nehezen viselte az autó. Makón aztán egyenesen a Makói Hagymafesztivál helyszínére érkezünk, ahol nagy ováció közepette begurulunk a többi autó mellé, a Barna klán további reprezentánsaihoz. Ez a hétvége a hagyma körül forog Makón: nemzetközi szakmai konferencia, valódi vásári forgatag, megasztárok, élõ makói panoptikum és változatos sportrendezvények teszik színessé és tartalmassá ezt a már évek óta megrendezett gasztro-ünnepet. És persze mi is, hiszen makó hagymát használunk a békési tarhonyaételünkhöz. Apropó, most a receptet is közreadjuk!

Békési tarhonya

Hozzávalók 10fő részére:

Füstölt szalonna 30dkg, füstölt parasztkolbász 50dkg, tarhonya 60dkg, vöröshagyma 30dkg, zöldpaprika 30dkg, paradicsom 30dkg, burgonya 50dkg, só, bors, fokhagyma 3gerezd, fűszerpaprika 1dkg,

Elkészítés:

A kockára vágott szalonnát kiolvasztjuk, beletesszük az összevágott vöröshagymát megfonnyasztjuk, hozzáadjuk a zöldpaprikát és paradicsomot tovább dinszteljük. Beletesszük a fűszereket felöntjük 2liter vízzel hozzáadjuk a kockára vágott burgonyát. Amikor a burgonya éppen megfőtt hozzáadjuk az előre zsíron megpirított tarhonyát. Lassú tűzön folyamatos keverés mellett főzzük, hozzáadjuk a felkarikázott kolbászt és készre főzzük.

A bemutatkozás és a további formaságok mellett látjuk, hogy a békési tarhonyaétel is szépen fő, ráadásul két nagy kondérban. Belekotnyeleskedem, és kevergetem én is vagy tíz percig. Kábé 2,5 óra múlva lesz eredményhirdetés, addig pedig jól kell lakatnunk az egész mezőnyt. Áthurcolkodunk a nagysátorba, ahol mindenki már szemlátomást élvezi a az ételt. Eztán már csak az eredményhirdetés következik, ahol, ha nem is győztesként, de kiemelik a Lucullus BT-t, mint az aznapi ebéd elkészítőjét.

Halleluja. A kétnapos kalandot sikeresenek ítéljük meg, koccintunk mindannyiunk egészségére, majd lassan visszaindulunk Budapestre.

Ezúttal Marco Polonak, a chips feltalálójának és a vegetának a hazájában kutattam a gasztronómiai jellegzetességek után. Utam Horvátországba, Krk-szigetére vezetett, ahol megismertem a messze-földön híres horvát szabadtéri sütéstechnika titkait, a helyi alapanyagok gazdagságát és frissességét, valamint a vrbniki-i bor szomjoltó hatását.

A YADRAN TENGER HORVÁTAI vs. A KARIB TENGER KALÓZAI

A múlt éjjel volt vagy 40 fok hőség, amikor is csuromvizesen ébredtem a krk-szigeti Punat városában található apartmanunkban. A település éjjel-nappal zsibongott, ezért az ablakot nem szerencsés kinyitni éjszakára. A Királylány halkan szuszogott mellettem, amiből arra következtettem, hogy még sincs semmi baj: nem fognak akarni kivégezni, mint a néhai Davy Jones kapitányt a „Karib tenger kalózai”-ban. Pedig a helyszín kísértetiesen emlékeztet a Közép-amerikai szigetvilágra: éjjel fülledt a levegő, nagy a meleg, és viharfelhők sorakoznak az égen; az ember fia csak arra várt, hogy mikor ered már el az égből az özönvíz. Emellett útközben láttunk egy-két olyan hacienda-szerűséget is, ami Kubában található. Apropó, mi is ilyesmiben lakunk, egészen magasan, a Yadran-tenger óriási tömege felett. Csak ne nyikorogna annyit a padló a kísértetjárások órájában… Nem találnák ki, mit olvastam lefekvés előtt: Leslie L. Lawrence-től a ’Három sötét király’-t, ahol egy szigeten, Montserrat-on épp kísértetek riogatják az odaérkező mesterdetektívet, és barátját, Paul Billerbecket. Lehet, hogy kevesebb tüzes vrbnikii bort kellett volna magamhoz vennem az este? Nem, az azért mégsem járja. Különben mivel öblítettem volna le a tegnapi pljeskavicát? No de haladjunk csak szép sorjában…
Örülök, hogy végre eljuthattam az ifjú Marco Polo (horvát nevén Marko Pilich) hazájába, Horvátországba. Szégyen ide vagy oda – ezeddig nem jártam még az Adriai-tenger ezen oldalán, ahol hazánkfiai is szép számban megfordulnak, főleg nyaralási szempontokat szem előtt felsorakoztatva. Az én céljaim ettől most némileg eltértek, hiszen a tengeristennek és a napfürdőzésnek való hódolatom lerovása mellett szerettem volna végre helyben megtapasztalni a gyors horvát szabadtéri sütéstechnikát, mintát venni a helyi olajbogyó-felhozatalból, és persze meginni jó sok horvát bort is. Hamarosan kiderült, hogy Marco Polo és Marcus Mike Nalley (Narancsos Márkó) szellemei már nem nagyon élnek errefelé, annak ellenére, hogy egyikük a tésztaféléket importálta be Távol-keletről Európába, másikuk pedig a chipset találta fel az Újvilágban. Nagyon is él azonban a harmadik fő szereplőnk, ami mély nyomot hagyott a világban. Vegetának hívják, fűszerként fut a pályáján, és különös ismertetőjele, hogy folyton a lusta háziasszonyok fazekaiba kéredzkedik.

KRK ÉS PUNAT

A már az ókorban is lakott, gazdag történelmet és hagyományokat magáénak tudó Krk-sziget a maga 405 km²-ével és mintegy 16,000 lakosával a horvát tengerpart legnagyobb szigete. Érdekes megemlíteni, hogy a Kvarner-öbölben elhelyezkedő hetedik kontinens (mert az itt lakók nemes egyszerűséggel csak így hívják) épp a 45. szélességi fokon fekszik, ami ugyebár pont a fele annak a 90-nek, amit nemrégen az Északi-sarkon taposhattam (a logika eztán pedig a Déli-sarkra kalauzolna el, de ezen még majd erősen elgondolkozom…). A középkorban Krk a horvát írásbeliség fellegvárának számított, mára meg az Adria egyik legkedveltebb turisztikai célpontjává vált. Általában dombos, nagyobb emelkedések csak a déli részein fordulnak elő, legmagasabb pontja az Obsova nevő hegy, a maga 569 méterével.  A sziget nyugati része lankás, míg keleti tájait kevésbé tagolt vidék, meredek, hegyes sziklák, lombos erdők és kevés település jellemzik. Keleti partja a szárazföld felé néz, a déli oldal pedig a Cres-sziget irányába. Punatot "Arany szigetnek" is nevezik, mivel a tenger hevesen ontja kifelé a „gyümölcseit”, és a helyi mondás szerint az itt termelt bor, a "Vrbnicska zslahtina" és a juhsajt is aranyat érnek. Mindkettőt volt szerencsém megtapasztalni, és állíthatom: a mondás igaz.  Krk könnyen megközelíthető akár autóval, akár komppal. A szigetet egy híd köti össze a szárazfölddel, ahol a hídpénzt nem ússzuk meg. A strandok errefelé igen változatos képet mutatnak, hiszen a part néhol sziklás, néhol kavicsos, néhol pedig homokos.  A partvonal meglehetősen hosszú. A punati strandokkal talán csak a sziget másik gyönyörű városa, Baska veheti fel a versenyt, hiszen ott mintegy 2 kilométeren sorakoznak fel a tengerbe nyúló fürdőhelyek. Punat emellett az adriai vitorlásturizmus egyik központjaként számon tartott helyszíne is. A punati-öböl másik érdekessége, hogy közepén egy kicsi sziget, Kosljun található, melynek árnyas fenyvesei között egy antik villa romjaira épült ferences kolostor épületegyüttese is meghúzódik.

A HORVÁT KONYHA REMEKEI

Elmondhatjuk, hogy a történeti hagyományok gazdag lenyomatot hagytak a horvát konyhán. Az ország egészében, a rendkívül gazdag ételválasztékban mindenütt jelen van a puszták és hódítók kedvenc ételkészítési technikája, ami nem más, mint a szabad tűzön való sütögetés. Ezt a módszert alkalmazzák a tengerparton, a síkságokon, mind pedig a hegyekben, egyszóval mindenhol. A szabadtéri sütögetésnek megvannak a maga titkai. Mindenekelőtt érdemes odafigyelni arra, hogy a különböző húsok faszénen süljenek, hiszen ez különleges, füstölt aromát kölcsönöz az ételeknek. Volt szerencsénk rendelni egy bőségtálat, amin szerepelt a híres-neves pljeskavica, a csevap, sült kolbász, csirkesaslik és borjú oldalas. A pljeskavica darált sertés- és marhahús, valamint hagyma, víz, só, bors, olaj és erős paprika keverékéből előállított húspogácsa. A csevapnak – ami az egész Balkánon megtalálható – hasonló a felépítése, csak ebbe kerül még némi birkahús is. Viszont hiányzik belőle a víz, a hagyma, az olaj és a piros paprika. A csirkesaslik könnyed, puha-omlós, ugyanakkor kívül enyhe barna barázdákat hagy rajta a rost. Fenséges. A kolbász reccsenve-roppanós, mint az erdőben a kisebb gally, amire az ember rálép a nyári estén. Az idillt a piros húsú paprikából, paradicsomból, olajból, sóból és fokhagymából álló ajvár névre hallgató szósz teljesíti ki, amibe az imént említett húsféleségeket illik általában megmártani, mielőtt azok eltűnnének az evőemberek feneketlen katlant megszégyenítő gyomraiban. A húsokhoz fogyaszthatunk sült burgonyát, vagy könnyed, nyári salátát is. Kinek kedve-ízlése szerint. Megjegyzendő, hogy szinte minden nép otthagyta a lenyomatát a horvátok konyhaművészetében, akikkel valaha hosszabb kapcsolatban álltak. Északon, a magyar határvidéken például több gulyásféle, paprikás pörköltek sokasága lelhető fel. Valamivel nyugatabbra, de még mindig északon, az osztrák és német közelségnek köszönhetően péksütemények sokasága terjedt el. Annál nincs is jobb érzés, amikor az ember a hajnali tengerparti kocogás után egy burekkel – (sült leveles tészta) – vagy omlós, friss, szinte gőzölgő sós pereccel kedveskedik élete párjának, aki még éppen csak nyitogatja nagy, barna, őzike szemeit a kemény diófaágyban, mert a csukott zsalugáter résein keresztül épphogy bekéredzkedik a szobába az első, pajkos napsugár a tenger felől, és megcsillan a szeretett nő napbarnította, feszes testén.
A keleti országrészben az ottománok süteményei jellemzőek, míg a nyugati, Velencéhez közelebbi területeken az olaszos, könnyed sültek és tésztafélék dominálnak. Érdemes említést tennünk a punati pizzáról, amin zsíros juhsajtot, friss olajbogyót, és a bora hideg tengeri szeleiben szárított és érlelt dalmáciai sonkát helyezett el a gondos helyi szakács. Érdekes a helyi fagylaltkérdés is: az olaszok remekművét a horvátok púpozottan árulják, ami szinte kiabál az arrajárónak, hogy vásárolja meg, aki ezt általában meg is teszi. Sőt, még olyan hagyományok is beépültek a horvát konyha egészébe, amelyeket sok-sok évvel a letelepedésük előtt a hellének és a rómaiak ápoltak. Ezeknek emlékét őrzi a Diocletianus császár alatt tevékenykedő híres-neves Apicius "De re coquinaria" című bestsellere is.

Az emberek nyugodtan ücsörögnek errefelé az éttermekben, ahol finomabbnál-finomabb, friss, és jó minőségű ételek készülnek. A derék horvátok trécselnek, boroznak, és rengeteg fagylaltot pusztítanak el. Amúgy meg módfelett vendégszeretőek is: házigazdánkkal, Emillel minimum harminc percet „kellett” eltöltenünk néhány pohár hűs fehérbor mellett, pedig csak a kulcsot szerettük volna elkérni; a hajóskapitány, Bernhard pedig hideg pálinkával várt bennünket vízitaxiján, a Tanján, pedig akkor még nem is fizettünk be semmilyen hajókirándulásra. (Aztán persze igen…).
Summa-summárum: megállapítottuk, hogy Horvátország a tökéletes „Slow Food” hely, és minden valamirevaló evőembernek legalább egyszer az életben itt a helye.

Egy örökké kedves emlék: rögtön a 2006. évi Északi-sarki expedíció után  vendégeskedtem a Fábry showban, ahol elkészítettünk egy fóka-ragut is.

Fotó: www.showder.hu

Beharangozó:

...és maga a műsor:

2006. 04.22.

A Spitzbregákon (Norvégia külterülete) volt szerencsém fókát és bálnát kóstolni, miután az Északi-sarkon megfőztem az első

Idézet a "Paprikás csirke az Északi-sarkon" c. könyvből.

A tegnapi, egész napos pihenés után ignoráltam az ébresztőórám berregő hangját, aminek az lett a következménye, hogy átaludtam a reggelit. Sebaj, mert így legalább éhgyomorra mehettem Stein-Ove Johannessenhez, a Spitzbergák egyik legismertebb szakácsához, hogy a mai sarkvidéki túlélő ételek, valamint a paprikás csirke után végre betekintést nyerhessek az örök jég birodalmának konyhaművészetébe. A Lucullus ezen vállalását fogadták otthon a legtöbb kétellyel, úgyhogy különleges tétje van ennek a mai ebédnek.

Stein-Ove főhadiszállása a longyearbyeni Radisson SAS Hotelben van, amit az különböztet meg a többi konténerlakástól, hogy különösen nagy számú és művésziesen elrendezett konténerből áll. A szálloda étterme, a Brasserie Nansen meleg, családias hangulattal fogad: az ízlésesen terített asztalokat természetes fény világítja meg, amely az egész falat borító panorámaablakokon keresztül árad be. Odakinn a Spitzbergák hideg világa terül el: az Isfjord öblében fekete hullámok tajtékzanak, míg a Hiorthfjellet hegyek kopár sziklái fenyegető árnyként tornyosulnak Longyearbyen játékházai fölé.

A séf személyesen üdvözöl: harminc-harmincöt éves lehet, szemében játékosság, füle hegyes, mint egy trollnak. Fekete szakácsfejfedőt és fekete kötényt visel. Egy Arctic Beer mellett rögtön belevág a közepébe, és mesélni kezd. Stein-Ove szakácsként bejárta egész Európát, ahol megismerkedett a kontinens legkülönfélébb konyhaművészeteivel. Hat évvel ezelőtt vetődött a Svalbard-szigetekre, ahol hamarosan megnősült, házat épített, és le is telepedett.

Világot látott norvég szakácsként természetszerűleg csatlakozott az Arctic Menu mozgalomhoz, amelyet az észak-norvég Landsdelsutvalget[1] indított el, éttermekkel, szakácsiskolákkal, turistairodákkal szövetkezve. A kezdeményezés lényege, hogy ösztönözzék az embereket a helyi alapanyagokból készült ételek fogyasztására, és megőrizzék a sarkvidék tradicionális konyhaművészetét. Az Arctic Menu mozgalom séfjei ismerik a hagyományos ízeket, de megengedett számukra a különböző nemzetközi konyhákkal való fúziós kísérletek gyakorlása is, ami egészen érdekes dimenziókba helyezi a hely konyhaművészetét.

A Svalbard-szigeteken nem teremnek gabona-, zöldség- és gyümölcsfélék, kivéve néhány zuzmót és bogyós növényt, amelyek a rövid, hűvös nyár alatt igencsak sovány hozammal kecsegtetnek. Állítólag az oroszok egyik településén, Barentsburgban van egy gombatenyészet, de ennek a titkát úgy őrzik, hogy élő ember még nem szerezhetett tanúbizonyságot a létezéséről.

Ennek megfelelően a Spitzbergák konyhájának alapanyagait többnyire a szárazföldi állatok és a tengeri élőlények húsa jelentették. Az őslakosok szinte kizárólag vadászatból és halászatból tudták előteremteni ételeiket, a menün többnyire a nehezen vadászható, nem túl ízletes jegesmedve és rozmár, valamint a hangyányival elviselhetőbb fóka, bálna, hal, rák és kagyló szerepelt, amelyeket egymással variálva fogyasztottak. Közel száz éve, a szénbányák megnyitását követően fellendült a szigetcsoport élete, beindult a kereskedelem Oroszországgal és a világ más részeivel. Prémekért, szárított halért, tőkehalolajért cserébe gabonát és lisztet szereztek, ami az első kenyérfélék megjelenését eredményezte. A messzi vizekre eljutó hajósok India és Afrika fűszereit hozták magukkal, amivel megvetették az északi fúziós konyha alapjait. További érdekes étel-alapanyagnak minősültek azok a maradékok, amelyeket a halászok nem tudtak eladni: a halak gyomra, a kopoltyúban megalvadt vér, a halnyelv, az ikra és hasonló csemegék, amelyeket addig főztek, sütöttek, szárítottak, míg fogyasztható állapotba nem kerültek.

A szénbányák tevékenységének háttérbe szorulásával párhuzamosan új iparág kezdte megvetni lábát a szigetcsoporton. 10-15 évvel ezelőtt megjelentek az első szállodák, éttermek, jelentősebb turistairodák. Fellendült a nemzetközi forgalom is, ami még inkább erősítette a fúziós konyha fejlesztésének szükségszerűségét, ami igen különös fogások kialakulását eredményezte. Ilyen volt az én ebédem is, aminek a gerincét vörösboros fókasteak és egy olívában sült bálnapecsenye alkotta. Stein-Ove elmondása szerint a fókát mindenekelőtt tejbe kell áztatni, hogy az átható halíz tompuljon. Ezt követően a fókát és a bálnát vajon sütik meg, de ínyencek akár egy kis fókazsírban is megforgathatják a húst. Miután kedvünk szerint átsült, vörös currykrémmel dúsított vörösboros-tejszínes mártást öntünk rá, amit frissen őrölt fekete borssal szórunk meg. A fogást főtt burgonyával, céklával és káposztával érdemes tálalni, és vörösbort illik fogyasztani hozzá.

Ebéd után Stein-Ove búcsúajándékként átnyújtott egy kis fókát meg bálnát, hogy otthon valamelyik showműsorban készíthessünk belőle pecsenyét.