HTML

Extrém Szakács projekt (2006-2016)

Az "Extrém Szakács" a világ extrém- és jellegzetes helyein Paprikás Csirkét főz a magyar kultúra tiszteletére. Emellett kalandozik és felfedez - itthon és külföldön. Légy Te is részese a folyamatnak! E-mail: elnokseg@lucullusbt.hu

Fotók

Videók

Partnerek

SKANDINÁVIÁN ÁT EGÉSZEN AZ ÉSZAKI-FOKIG

2005.11.17. 17:50 lucullus

Skandinávia vonz, mint a mágnes

Az igazság az, hogy az északi országok valamiért mindig is nagyon vonzottak. Egyetemi éveim alatt például a skandináv államokkal foglalkoztam behatóan (külpolitika, történelem, kultúra, stb.), Izlandból írtam a diplomamunkám, és megtanultam finnül is. Utóbbit azzal koronáztam meg, hogy az egyetem végén "átugrottam" Helsinkibe és Tampere-be, egy hétre. Moszkvából utaztam, Szentpéterváron keresztül vonattal, majd busszal, rendkívül kevés pénzzel a zsebemben, viszont egy halom orosz vodkával felszerelkezve. Étel terén főleg a mustamakkara nevű koromfekete kolbász maradt meg az emlékezetemben, meg KOFF és a LAPIN KULTA ("Lappföld csillaga") nevű finn sörök. Lehet, hogy majd egyszer ezt a történetet is lejegyzem, bár ezen még erőteljesen elgondolkodom.

Az egyetemi évek után gyakornokként bekerültem egy rövid időre a magyar Külügyminisztériumba, természetesen a skandináv referatúrára. Az akkor Bonnban tartózkodó, de Magyarországra is akkreditált izlandi nagykövet a mandátumának lejártakor nagyon-nagy bűntudatot érezhetett, hogy ötéves ciklusa alatt még csak nem is járt Magyarországon, ezért végül úgy döntött, hogy mégis eljön. Még megkövült, jó nagy buszma lávadarabot is hozott magával ajándékként. A tárgyalási témajavaslatokat nagyjából én állítottam össze, ugyanis a skandináv referensnek általában lövése nem volt arról, hogy mit is lehetne kitalálni Izland-Magyarország relációban. Állítólag a Nagykövetnek nagyon tetszettek az ötleteim: úgy emlékszem, az egyik egy ösztöndíj-csereprogram volt, a másik meg valami, ami kapcsolódott az izlandi költözködő madarak jogaihoz, meg még egy-két ilyen őrültség, de már nem emlékszem pontosan. Gőzöm nincs, hogy azóta ebből realizálódott-e valami...

Aztán egy éve Magyarországon volt szerencsém megismerkedni Kimmo Sirviö finn "királyi szakáccsal", akinek a segítségével a Lucullus BT T. tagjainak sikerült egy csodálatos finn vacsorát szerveznünk a Finn Nagykövetségre, Pekka Kujosalo finn nagykövet hívó szavára. Nemrég eljutottam Koppenhágába és a lélegzetelállító Feröer-szigetekre is, a habot a tortán pedig Uni Gullfoss feröeri mesterszakácsideszállítmányozása jelentette. (Ekkor szerveztük ugyanis meg a történelminek nevezhető "Első feröeri-viking vacsorát Magyarországon"; az est Tiszteletbeli vendége pedig Hans-Michael Kofoed Hansen, Dánia Nagykövete volt.).

Nagyjából ennyi közöm van az északi államokhoz. Terveim szerint jelenlegi utam a következő állomásokat fogja érinteni:

SVÉDORSZÁG
November 17-18. - Stockholm.
November 19. - Docksta, Kukkolaforsen, Övertornea.
November 20. -Luppio-hegy. Rovaniemi

FINNORSZÁG
November 21. - Rovaniemi.
November 22. - Inari.
November 23. - a finn lappföld felfedezése.

NORVÉGIA
November 24. - Hammerfest.
November 25. - Alta .majd az Északi-fok (Nordkapp)
November 26. - Alta-Saariselkä-Ivalo.

FINNORSZÁG
November 27. - Ivalo-Rovaniemi.

SVÉDORSZÁG
November 28. - Sundsvall-Stockholm.

November 29. - Hazatérés a magyar pampákra.

 

2005. november 16.
 

 

A nagy út előtti éjszaka

Az a helyzet, hogy már megint nem volt túl sok szerencsém a repülőgép indulási idejét illetően (06:00!), hiszen hajnali 03:40-kor jön értem az „erport-minibusz”. Mivel általában hajnali 1-2 körül szoktam nyugovóra térni, ezért úgy döntöttem, arra a kis időre már le sem fekszem, mert aztán még esetleg nem tudnék felkelni. Majd alszom a repülőn, ott úgyis felébresztenek, ha gond van.

Ha már viszont nem alszom, akkor – gondoltam – írok megint pár sort és egy kicsit jobban utánanézek, hogy hova is utazom. Kezembe is akad rögtön Hegedűs Zsolt Svédországban élő magyar újságíró „Az új svéd konyha” c. írása, amelynek tüzetesebb áttanulmányozása után azt a konzekvenciát vonom le, hogy igenis remek célpontot választottam Svédország képében a gasztronómiai vágyaim általában nem szűnő csillapítására. Ugyan módfelett nehéz lesz majd sok újat hozzátenni eme cikkhez, bár remélem, hogy azért néhány személyes empíriám majd nekem is akad hamarosan, ami hasonlóképp csak gazdagítani fogja a Svédországról kialakulni látszó eme remek színes gasztroképet. Azt is jó lenne elérni, hogy a magyar emberek az IKEA-ban ne kerüljék el százméteres körzetben a szárított rénszarvashúst, és ne rohanjanak, mint a mérgezett egér a „giroszpitáshoz” ugyanott, hogy saját maguk tömjék meg zsebes kenyereiket nem túl finom mirelit svéd húsgolyókkal és némi ketchuppal. Zsolttal egyébként november 17-én este szándékozom találkozni Stockholmban, hogy együtt is megmerüljünk a svéd életérzésben. Előre is hálás köszönet neki ezért, illetve az egész utazás kapcsán nyújtott szervezőmunkájáért és a hasznos tanácsokért is. Ja, és ha már a köszönet-nyilvánításoknál járunk, akkor szeretném itt és most megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem B. Tóth Mesternek a ma reggeli, Sztár FM-béli interjút és a rádió szűnni nem akaró támogatását mind a mostani kalanddal, mind az egész Lucullus-szal kapcsolatban, valamint Nagy László és a www.etteremajanlo.hu segítségét, miszerint oda is küldhetek majd egy-két skandináv írást és fényképet is.
Nos hát akkor a következő két nap Stockholmról fog szólni, reményeim szerint legközelebb már onnan jelentkezem.

 

2005. november 17.

 

Stockholm

A Stockholmba vezető út nagyon kellemetlenül és nyűgösen telt, hiszen mind a korai indulás, mind a repülőút és a reptérről a szállásra való elvergődés, étlen-szomjan, fáradtan komoly megpróbáltatásokat jelentett. Ráadásul mintegy két órát álltunk valami autópályán, ahol két autó össze méltóztatott koccanni korábban. A svédeknél ez akkor úgy szokás, hogy keresztbe-kasul lezárják az utat, hogy jó nagy torlódás alakuljon ki. A dolgot enyhe túlzásnak tartom, mert annyi történt csupán, hogy egy autó kicsit lehorzsolta a szalagkorlátot, egy másik meg egy picit be volt nyomva elöl, semmi több. De azért jó sok mentőautó, tűzoltó és rendőr gyülekezett már a helyszínen. Aztán egyszer csak minden megoldódott – a két autót kihúzták a pálya szélére, a busztársaságunk pedig rezignált kézlegyintések kíséretében továbbhaladt.
A szállodába való bejelentkezés után rögtön bevetettem magam egy helyi „grill bódéba”, hogy éhségem csillapítsam. Mivel több ilyet is láttam Stockholmban, és a szakadt embertől az öltönyösig mindenki vásárolt itt, ezért arra gondoltam, hogy nem lehet olyan rossz a svéd street-food. Sejtésem be is igazolódott – a svédek úgy tűnik, nagyon jól meg tudják oldani a gyorsétkeztetés kérdését, ráadásul minden jó minőségű és friss alapanyagokból készül, a szemed láttára. „Korv med bröd” nevű svéd gyorsétket kértem a „korvgubbétol” (kolbászapó), ami nem más, mint svéd grillezett virsli savanyú uborkával, krumplipürével és reszelt hagymával. A virsli a szemed láttára sül, a rost lapjai szép mély barázdákat szántanak bele, egy kis füstös ízt is kölcsönözve az ételnek. A virsli reccsenve-roppanós, ugyanakkor belül lágy, mint a krémsajt. A hozzá kínált krémszerű, lágy krumplipüré megszórva thai curry-porral, a ledarált savanyított uborka majonézzel és ecettel, valamint az ételre szórt friss, panírban kisütött és apró darabokra vágott hagyma nagyon jó köretnek bizonyulnak, arra sarkallva, hogy kolbászapótól egy újabb adag után érdeklődjek. Az echte svéd kolbászapó meg örül, hogy egy idegen így érdeklődik a művei iránt, én meg annak örülök, hogy egyáltalán beszédbe elegyedik velem, az ételen túlmenően is.
Ugyanis a svédek nagy ívben tesznek az idegenekre és bevándorlókra: például egy szóval sem beszélnek hozzád többet, mint amennyi feltétlenül szükséges, és nem szeretnének megismerni sem téged, sem azt, hogy miért vagy itt, sem a gondjaid. Még arra sem méltatnak, hogy válaszoljanak az e-mailjeidre: ideutazásom előtt 8 svéd Slow Food konvívium vezetőnek írtam, hogy „jövök, érdeklődöm a svéd gasztronómia iránt, mutassátok meg nekem azt, stb…”, de csak egy udavallai nő válaszolt, aki Svédhon legrégebbi éttermét vezeti, ami ha jól értettem, 1653-ban épült. Ezzel csak az a bibi, hogy az étterem Stockholmtól 500 kilométerre található, persze nem arra, amerre tartok, ezért ebből sem lett semmi. Aztán lenyomoztam azt az ínyenc házaspárt (olasz férj, svéd feleség) akik az első Slow Food könyvet svédre lefordították, azonban ok sem vették fel mobiltelefonjaikat. Hiába – ha a svédeknek valami olyat kell tenniük, ami eltér a megszokott életvitelüktől, ráadásul „idegenekkel kapcsolatos”, akkor ez már a macera szintje náluk, beleborzongnak és csak a vállaikat vonogatják lomhán, hogy „na nehogymá’” ezzel is foglalkozni kelljen. Csak hagyják őket békén. Na nem baj – gondolom magamban – este úgyis lesz kísérőm (de erről majd később), előtte azonban látogassunk el a lenyűgöző Vasa múzeumba, ahol az 1628-ban elsüllyedt majd 1961-ben kiemelt Vasa csatahajót tekinthetjük meg, majdnem teljes pompájában.

333 év a víz alatt…

A Vasa csatahajó II. Adolf Gusztáv svéd király kérésére épült 1628-ban, mégpedig azért, mert az ezidőtájt tengeri nagyhatalomként aposztrofált Svédország akkoriban az összes szomszédjával hadilábon állt, és szükség volt az új és erős nagyhajókra. A király egy kicsit hiú is volt, mert a szokásosnál több ágyút és ballasztot vitetett a hajóra, mint a korabeli hajókon megszokott volt ekkor. Ezen kívül sokkal több cirádát és ornamentikát, szobrot, miegymást csináltattak a hajóra, mint más, korabeli hajókra. Azonban állítólag nem ez volt a fő ok, hogy a 69 méter hosszú és 1200 tonnás hajó az első vízreszállítását követően bele belebucskázott a vízbe, majd szépen el is süllyedt. A mai szakértők azt mondják, hogy anno ugye a hajóépítők nem hagyatkozhattak pontos matematikai számításokra, számítógépekre és tervrajzokra sem, ezért csak arányokat, megérzéseket és különböző korábbi tapasztalatokat használhattak fel a hajóépítések során. Talán ez tűnik a legkézenfekvőbb magyarázatnak. Csak azt nem tudja senki, hogy az összes ágyúrés miért volt nyitva a svéd partoknál… No de nem is ez a lényeg, hiszen nagyon jól illik némi titokzatosság egy ekkora hajó mellé, ami a szó szoros értelmében lenyűgözi az embert. A hosszú, hatalmas, fenséges, szépen kimunkált, rengeteg ornamentikát és külszobrot is felvonultató hajómonstrum majdnem teljes pompájában áll a kellemes, ugyanakkor sejtelmes félhomályban. A fekete tölgy, amiből készült, módfelett időtállónak bizonyult, a hajók rettegett ellensége, a „hajóféreg” pedig hiányzott általában a Balti-tengerből, annak sótlansága miatt. Talán emiatt sikerült a hajónak majdnem teljesen épen maradni 333 éven át. Levonhatjuk hát a konzekvenciát, hogy valaminek a halála nem feltétlenül jelent rosszat, hiszen 333 év múlva a hajó új életre kel, és nemcsak Svédországban, de szinte az egész világon egyedülálló műalkotássá válik, ami gazdag betekintést nyer a XVII. századi svéd emberek titkaiba.

A mintegy háromórás hajócsodálat után találkozom Hegedűs Zsolttal, aki a „Svédország” c. útikönyv társszerzője, és több remek Svédországgal kapcsolatos írás alkotója is. Zsolt körbevezet a belvárosban: elhaladunk a Hötorgeten téren, ahol az égbe meredő pompás Orfeus szobor már hosszú évtizedek óta tanúja a Nobel díjátadásoknak, amelyek a téren található kultúrpalotában történnek. A téren nagy az élet: török és egyéb ázsiai árusok kínálják hangosan portékájukat: különféle zöldségeket és gyümölcsöket, fűszereket és rókagombákat, valamint virágokat is. A mozgópiac mellett található a Hörtogshallen vásárcsarnok, ami Zsolt szavait idézve: „a vásárcsarnok és a menza keveréke”. Millió-egy árus, fűszeres, kifőzde, étterem található itt; az itt megejtett séta pedig valóban felér egy kulináris utazásként az egész világban. Egyszerűen minden megtalálható itt a világ összes tájáról: fűszerek, zöldségek, borok, húsok, sajtok, tengeri szörnyetegek sorakoznak, még magyar szalámit is láttam fityegni itt-ott. A csarnokot eredetileg a helyi bevándorlók hozták létre, főleg a saját maguk étkeztetésére és szórakoztatására, azonban egy ideje a svédek is lemerészkednek ide, a gazdag illat-orgiába. A svédek egyébként egyre jobban kinyílnak a világ felé, és a megszokott lazac-hering-hús-krumpli kvartetten kívül egyre több mindent kipróbálnak. Eztán az Ahlens óriásbolt érintésével áttérünk a Kungshallen (Királyi hall) vendéglőkomplexumba, és ott is ragadunk egy vacsora erejéig. Méghozzá egy thai vacsora erejéig, aminek egészen egyszerűen nem tudtunk ellenállni. „Holnap majd esetleg eszünk még némi svéd ételt” – gondoljuk. Amit rendelünk, az a Sawadee nevű thai étterem specialitása, a sertés-saláta. A felszolgálólány furcsán néz rám, mert fehér ember nagyon nem szokott ilyet enni náluk. „Nagyon csípős, és az íze sem szokványos az európai ember számára” – mondja. „Ide vele” – mondom, majd kirendelek két üveget az autentikus thai sörből, a Chang-ból. A lány nem hazudik: az étel csíp, de már szinte mar, és a főtt rizs és a thai sör sem nagyon tudják ezt megmásítani. Én azonban örülök, mert a chilipaprika köztudottan endorfint termel és fokozza a boldogságérzetet is. Emellett az alapanyagok sincsenek elnyomva, sőt, külön-külön is fel lehet ismerni őket. Az ételben van sertésbőr, háromféle hagyma, szójaszósz, koriander, chili, só, bors, citromfű, lime és még valami fehér is, ami szerintem vagy búzadara, vagy közönséges túró. (Utóbbira a lány azt mondja, hogy thai rizs, de engem nem lehet átejteni, hiszen a thai rizs ott figyel a másik tányérban, köretként.). Az étel egyébként nagyon egyszerűnek tűnik, viszont egyáltalán nem az. Nem is vállalkoznék az elkészítésére, mert biztos, hogy megszégyenülnék. Több íz is keveredik benne: csípős, „nehéz, húsízű”, édeskés, majd savanyú, amelyek különböző hullámokban jönnek.

Eztán - immár jóllakottan - megtekintjük a svéd Rózsadombot, amit mintegy százméteres, földbe vájt alagút választ el a külvilágtól, a „vasalóházat” (ami úgy néz ki, mint egy vasaló) és a Sergel teret is. (Sergel a király főépítésze volt anno, és sok építészeti csoda vele van ma összefüggésbe hozva Stockholmban).

Végül öntudatlanul zuhanok bele az ágyamba…

 

2005. november 18.

 

Stockholm II.

Reggel kilenc körül felhívott B. Tóth Mester a Sztár FM-ből, akinek beszámoltam az első stockholmi nap élményeiről. Aztán délig húztam a lóbőrt, mert előző nap már nagyon fáradt voltam. Aztán írtam egy keveset, majd nekiálltam Internet Cafét keresni, hogy elküldhessem az első anyagot. Persze, nem túl sikeresen, mert USB-s csatlakozás nemigen volt sehol. Gondoltam, a svéd naplemente majd megvigasztal. Csípős hideg és szeles időben (Kb -1 fok volt) jól átfagyva szemléltem csendben a nem mindennapi látványt, amikor is gyomrom egy korgással jelezte, hogy kér valamit enni. Elmentem a tegnapi „menzára”, de mivel nem találtam svéd húsgolyókat, ezért egy hirtelen elhatározás által vezérelve betértem a Jensen’s BofHus-ba (Kb Jensen Birkaháza), hogy a legkevésbé skandináv állam, Dánia gasztronómiájába betekintést nyerhessek.

Vigyázat, csapda!

Az útikönyvekben és a helyi kiadványokban is módfelett előkelő helyen szereplő dán marhacsárda először hozza a hírnevét, hiszen egy kígyózó sorban vagy félórát kell várjak, mire bebocsátást nyerek. „Ez nem lehet rossz hely” – gondolom, majd egy szőke svédség az asztalomhoz kísér. Megnézem az étlapot: csupa steak, meg borda, meg desszert szerepel rajta. Na jó, meg egy kis saláta is. Éhségem enyhítendő rendelek gyorsan egy 300 grammos „klasszikus” steaket, és egy gofrit is, amin megtalálható némi vaníliás-mogyorós fagylalt. Hozzá Carlsberg sört iszom, mert ha már dán ételt eszek… És akkor jön a probléma: ez a ronda némber itten szigorúan megtiltja, hogy fényképezzek, indoklást pedig nem kapok. Ekkor figyelmesebben szemügyre veszem a konyhát, és rájövök, hogy Jensen nem mást próbál velem tenni, mint átverni. Műanyag dobozos majonéz, zacskós krumpli, és a még a Tesco-ban is kapható HP barbecue szósz – nesze neked autentikus dán csárda. A fűszervaj sem különleges. Az ár-érték arány meg egyenesen borzasztó, hiszen a vacsoráért kb tízezer forintot fizetek, és jó-jó, hogy Skandináviában vagyunk, de azért ez mégis csak egy kicsit túlzás. Az étel egyébként nem olyan rossz, sőt, a gofri kifejezetten jó, de azért inkább a marketing győz. Ételgyár ez, mint a Sir Lancelot a hazai pampákon, ahol még a mekit is megszégyenítő gyorsasággal pakolja a lányka a tányérokra a különböző ételeket és konzervuborkákat, ahol ugyanúgy van megmarketingolt lufi, meg „hepimíl”, meg bugyuta gyerekszületésnap, meg még csokornyakkendős kőtehén is. És tele van az egész hely, kint éhes emberek sokasága várakozik. Szemben a kínai étterem meg épp lehúzza a rolót.

Holnap irány Docksta!

 

2005. november 19.

 

Docksta, azaz a bátorságpróba

Reggel kilenc óra környékén ébredtem, és tízkor már úton is voltam vadonatúj bérleményemmel, egy csodálatos VW Golf Sedan-nal. (Az autó olyannyira új volt, hogy kb 20 km volt benne az átvételkor). Valahogy kikecmeregtem Stockholmból az E4-es autópályára, ami egyenesen felvisz északra, a Botteni-öböl mellett. Tízkor indultam, és egy óra körül már el is kezdett sötétedni. Hiába, nagyon rövidek itt a nappalok. Aztán egy Hakke Gard nevű helynél az autópálya mellett megálltam enni. A hely fából készült, amelyet cirádás sárkányok meg viking figurák tették még kedvesebbé. Az elfogyasztott étel is remek volt, annak meg különösen örültem, hogy végre kipróbálhattam az igazi svéd húsgombócot. (Mondanom sem kell, nem olyan, mint az IKEA-ban). Az étel tulajdonképpen nem más, mint egy nagyobb húspogácsa: olyan, mint egy jól megtermett csevapcsicsa, és az íze is hasonló. Emellett friss volt: a szemem láttára sült meg, majd került rá a rostlapra, ami még egy icipicit megpirította. Egy barna mártást adtak hozzá, ami kicsit olyan, mint a mi vadas mártásunk, de van némi köze a berni mártáshoz is. A húshoz főtt krumplit szervíroztak, és jó nagydarab hagymákat is, amelyeket előzőleg hirtelen megfőztek, majd ki is sütöttek. A hagyma omlós volt, de egyáltalán nem hagymaízű, hanem inkább valami zöldségre emlékeztetett. A desszert pedig maga volt a mennyei tökély, ami házi csokitorta formájában érkezett. A teteje világosbarna volt, és jó kemény is, mint valami créme bruléé. A „páncél” alatt helyezkedett el a CSOKIKRÉM, ami egyáltalán nem olyan volt, mint a mi csokikrémünk. Nagyon ragacsos volt, szerintem többféle csokiból kotyvasztották, majd adhattak hozzá egy kis szalmiákot is (a svédek előszeretettel fogyasztják cukorka formájában), amitől olyan lett, amilyen. Persze ez már sohasem fog kiderülni, hiszen a helyen csak svédül beszéltek, és egy darab angol kiírás sem volt. Annyi baj legyen – ezúttal jó helyet fogtam ki éhségem csillapítására, és miután háromszor repetáztam a csokitortából, újból útra keltem, hogy elérjem mai úticélomat, Dockstát. Útközben iszonyú hóviharba keveredtem úgy 300 kilométerre Stockholmtól amikor is félórán keresztül csak nagyon lassan tudtam haladni. Olyan lassan, hogy egy érdekes táblát is le tudtam fotózni.

A bátorságpróba

Kb 550 km megtétele után este 6-körül végre elértem Dockstát, ami egy nagyon pici falu a Botteni-tenger mellett. Persze a szállást csak mintegy fél óra múlva találtam meg, miután telefonon felhívtam Matz-ot, a tulajdonost. És most jön a horror: totál egyedül vagyok egy kempingszerű központban, a semmi közepén, ahol egy faházban lakom. A ház kísérteties: azt hiszem a „Kör” c. horrorfilmben láttam hasonlót, és a felhők is ugyanolyan baljóslatúan kúsznak el felette, mint a filmben. A házban van vagy 10 másik szoba, meg „TITKOS” szoba is van (beszarás!) és az egész ház RECSEG ROPOG, de úgy, hogy majd a frászt hozza rám. Kicsit olyan, mint az Alien filmekben, amikor azt a csörgésszerű hangot produkálja a szörny. Az udvaron van egy befagyott úszómedence, amelyet a félökörnyi, lepényszerű hold világít meg, és nem túl bizalomgerjesztően. Az előbb meg megijedtem a saját autómtól, mert borzasztóan furcsa árnyékot produkált: olyat, mint egy akasztott emberét… Ez van, remélem, nem jön ma éjjel értem a svéd baltás gyilkos, vagy a botteni-öböl réme, vagy mittudomén ki. Pedig nem is olyan rossz a lelkiismeretem.
Holnap reggel remélem, sikerül megtekinteni az itt található Skuleskogens Nemzeti Parkot, ahol kb 100 méteres félelmetes fenyők fogadtak egyszer ma már este.

 

2005. november 20.

 

Egy autós naplójából

Ma kb. 800 kilométert autóztam; ebből 200at Haparanda-Overtornea-Rovaniemi közt rossz, jeges, jobbára egysávos mellékúton. Nagyjából ennyit lehetett látni a tájból, a táblák sem voltak valami tiszták, és hát majdhogynem gázoltam rénszarvast is. (Ezzel vigyázni kell, mert majdnem minden ilyen jószágnak van – egy számi – gazdája, aki majd azt fogja mondani, hogy „Ő volt Rudolf, meg a legaranyosabb mind közül, és mellesleg perkálj le nekem légy szíves kábé kétmillió forintot.). Szóval mákom volt, meg a VW Golf Sedan is jól vizsgázott, mert nagyon rendben voltak a fékei. Szóval, énszerénységem teljesen meg van elégedve a járgánnyal. (Eddig). De haladjunk szép sorban.
Az előző esti horrort túléltem: bár ha a napközben készített képeket megnézitek, talán igazat adtok, hogy az ember hátán feláll a szőr az ilyen helytől. Tehát így fest a ház oldalról, majd egy kicsit távolabbról. De lehet ilyen bódékban is lakni, ha kedved tartja. A telep olyan volt, mint egy elhagyott vadnyugati város, vagy mint a „Viaszbábuk” c. filmben. De még a Blair Witch Project és a Falu c. film is ott motoszkáltak az agyamban. No mindegy, túl vagyok a bátorságpróbán, és megalkottam a kedvenc feröer-szigeteki képem svéd testvérét.
Reggel hatra húztam fel az órám, mert szerettem volna becsapni a napot és elrabolni tőle két (világos) órát. Az meg kiröhögött, mert reggel hatkor is olyan sötét volt még, mint hajnali kettőkor, vagy előző este hatkor, vagy délután kettőkor. Eztán kb. kilenckor keltem útra Dockstából, hogy meg sem álljak az első (és mint kiderült az utolsó is) megállómig, a Hörnefors mellett található Vag Krog nevű útszéli étekműhelyig, ahová az ételek miatt még a 22 kilométerre lévő Umea-ból is bejárnak a helyiek, az átutazó turistákon és kamionsofőrökön kívül. A tulajdonosnő (nevezzük A.-nak) tojásos-sonkás-krumplis reggelit készített nekem, aminek még egy evőember is általában a felét szokta csak elfogyasztani. De nem én – aki még háromféle salátával, kétszersültekkel és több sütivel is felszerelte magát, hogy végre egy kiadósat reggelizhessek Svédországban. És akkor szép sorjában az ételekről. A rántotta és a sonka nem volt rossz de nem is volt különleges. Nem úgy krumpli, amelyet A. először megfőzött, majd dió nagyságúra felaprított, eztán olajat locsolt a rostlapra és megpirította őket, egyenként. Eztán jött a barbatrükk: A. egy fűszerkeveréket szórt rá, amitől az ételbe „majdhogynem belészállt a lélek”. A fűszerkeverék helyben használatos: van benne fokhagyma, hagyma, zeller, chilipaprika, só, feketebors, és még két komponens meg nem nevezhető dolog is; és most kapaszkodjatok – olyan, mintha valami indiai masala (!) lenne. Hoztam is belőle egy adagot, majd alkalomadtán beadom Jham Kulvinder Singh indiai barátunknak egy kis mintavételre. A svéd saláták is fantasztikusak voltak: egy savanyú káposztás, egy káposztás-almás, egy pedig, amit soha nem ettem még, annak pedig az volt a neve, hogy „Alfa”, és engem a havasi gyopárra emlékeztetett a legjobban. Az erdő ízét éreztem a számban: a hideg földet, a zúzmarákat és a puha mohaszőnyeget. A sütik sem voltak rosszak, bár konstatálhatom, hogy a kókuszkockának Svédhonban kávés íze van. Eztán útra keltem, hogy végre meglátogassam a Tomte-kat (manók) akik a Télapót helyettesítik Svédországban. Hogy ez miért nem sikerült, annak csak az az egy oka van, hogy nem találtam ilyeneket a Luppio hegyen Niemis-nél, de nagyon más élő embert sem… Marad hát a mítosz, amit Hegedűs Zsolt barátom egyik korábbi írása keltett életre:

„Útban a Magas Part felé újabb tíz kilométeres kitérőt teszünk. Megnézzük a régi E4 országút menti, világhíres Sandöbrot. A Lundet, Sandöt és Klockestrandot összekötő Sandöbront, a Homoksziget-hídat kétszer építették fel. Az első híd vázát acél és vas helyett fából készítették, majd a 260 m hosszú fakonstrukciót pontonok és uszályok segítségével átívelték a folyón, és a két hídlábtól indulva elkezdték a beton öntését. A második világháború kitörése napján, 1939. augusztus 31-én, amikor alig 20 méter hiányzott a közepéből, a híd belezuhant a vízbe, és tizennyolc munkás az életét vesztette. Másodszorra a vázat a folyómederbe vert ötezer cölöpre építették. (A 264 m fesztávolságú és 40 m magas hidat 1943-ban avatták fel.)

A déli hídfőnél álló Wästerlunds Konditori cukrászda tetején a neonreklám az első magántulajdonban levő fényreklám volt Svédországban. Építkezési engedély híján a cukrászdát a hídépítők egyik megüresedett barakkjában építették fel. Amikor elkészült, egy éjszaka lebontották az ócska burkot, és a lundei lakosok legnagyobb megdöbbenésére, reggelre egy új ház állt a barakk helyén. Hosszas pereskedés után, királyi engedéllyel meghagyták a cukrászdát.

Visszafordulunk, és félóra múlva már a Golden Gate híd példájára épült, Magas-part hídon haladunk. Az 1800 méter hosszú függőhíd nemrég még Svédország legmagasabb építménye volt. (A 180 méter magas pillérek tetejét egy-egy 12 m magas üvegkúp díszíti.)

A dackstai vandrarhemben szállunk meg. Négyágyas szoba, csak ketten vagyunk az egész házban. (Úgy látom, te is túlélted a horrort, bár te nem télvíz idején, és másodmagaddal…)

Kukkolaforsen, Övetornea és a tomte-k

A bastuakademia, azaz a szauna híveinek és a szaunamúzeum alapítóinak a főhadiszállása, Kukkolaforsen alig néhány kilométerre északra van Haparandától. A folyóparton horgászkemping. A zuhogó esőben egy esőköpenyeges ember hosszú botot forgat a Torne-folyó vízében. Halászfelszerelésnek néz ki.

Övetornea - finnül Matarenko a neve - előtt látjuk meg az első rénszarvasokat. Békésen legelésznek az út szélén, a fejüket sem emelik fel. Övertornea központjában a középkori faszobrairól híres templom zárva van. (A 13 szent szobrát - közük Szent Péterét a kulccsal és a Bibliával - 1470-körül faragták Lübeckben.). A harangláb ajtaja nyitva, azaz benne van a kulcs a zárban. Bent senki, csak öreg székek, poros bútorok, és a falon kopott festmények.

Az Övertorneai turista-hatóságok szerint, a tévhittel ellentétben a Télapót és a Mikulást egy személyben megszemélyesítő manók, a tomte-k nem az Északi-sarkon, hanem a Luppio-hegyen laknak. A Luppio-hegy mellett szinte elmegyünk a zuhogó esőben. A letérő Niemis (finnül szirtet jelent) Luppio nevű település után van. A jégkorszakot búcsúztató, gyaluként végigcsúszó szárazföldi jég csiszolta sziklán parkolunk. Sehol egy teremtett lélek. A függőleges hegyfalakat derékszögben törik meg a sima hegypolcok; távolról úgy néz ki, mint egy manóváros. Nehéz elképzelni azt, hogy ezt a gigantikus lépcsőzetes építményt nem emberi kéz alkotta. A manónépség kávézójától nyilakkal kijelölt ösvények mutatják az utat a manó barlangjához. Nincs otthon, de a levélládába üzenetet lehet bedobni. A hegytetőre fél kilométeres gyalogösvény vezet. Ilyen esőben száz méterre sem lehet látni, ezért inkább folytatjuk az utat a Torne folyó völgyében, Tornedalban Pajala felé.”

Kedves Zsolt! Én nemhogy száz méterre, de öt méterre sem láttam el, közben pedig azon filóztam, hogy vajon belecsúszok-e az útszéli gödörbe, vagy sem. Egy teremtett lélek nem volt a közelben, és mindent eltakart a hó és a köd, meg a koromfekete sötétség. Azt hiszem, tartoztam az ördögnek ezzel az úttal… Lehet, hogy nem tél idején kell ilyen helyre menni, így hát maradnak a Te empíriáid.

Na majd holnap a finn télapónál!

 

2005. november 21.

 

Vendégségben a télapónál

Ma végre találkozhattam az igazi, élő és egyetlen autentikus (finn) télapóval, akit Joulupukki-nak hívnak a helyiek, és aki a Korvatunturi-n él (Kb „Fül-hegy”). És hogy miért is ő a legautentikusabb? Mindenekelőtt azért, mert az Északi Sarkkörön verte fel a tanyáját (Napapiiri) és rénszarvasokkal közlekedik az irodájába, azokból pedig elég sok van errefelé. A Korvatunturin a télapó vagy húsz lelkes segítővel rendelkezik, akik a tonttun névre hallgatnak, és akik túl azon, hogy az ajándékok összekészítésével foglalatoskodnak, azt is figyelik, hogy a gyerekek jól, avagy rosszul viselkedtek a tárgyévben a világon szerte. Reggeli után a télapó felül a repülő rénszarvasaira és meg sem áll a „munkahelyéig”, ami a Rovaniemi-tol mintegy 8 km-re található csinált tél-faluban található. 1962-ig itt nem állt még semmi sem néhány fenyőfán kívül, amikor is a finn télapót meglátogatta Roosevelt elnök felesége. Később aztán ebből rendszert csináltak a finnek, mert rájöttek, hogy ez nekik jó. (Korábban is létezett itt a télapó-kultusz, de csak inkább egymás közt művelték, pedig a télapó – elmondása alapján – mintegy 400 éves télapó-családfával büszkélkedhet itt.). Eztán persze elkezdtek özönleni a turisták és az érdeklődők; és csak hogy egy arányszámot mondjunk: nyáron (!) átlag 100,000 ember fordul meg itt. A télről ne is beszéljünk. 17 óra körül, amikor a télapó eleget tesz a reprezentációs kötelességeinek (mert főleg ez a dolga) hazafárad Korvatunturiba, ahol a télanyó (a télapó felesége) várja finom süteményekkel. A Joulupukki nagyon szereti az édességet (főleg a mézeskalácsot), és általában autentikus finn ételeket fogyaszt. Bár hozzátenném, hogy szereti megkóstolni a külföldi ízeket is, nálunk például gulyást evett ottjártakor. A télapó-birodalomhoz tartozik még a Télaposta, ahol bárkinek küldhetünk a világon télapós levelet, több bolt és étterem is (például a télapó élelmiszerboltja), souvenir shop-ok tömkelege, és a Santa Park (vidámpark) is, ami ottjártunkkor sajnos még nem volt nyitva. Mindezt Pete, az önjelölt elf osztja meg velünk, aki „civilben” a télapó irodai segítője/mindenese. Azt is megtudhatjuk, hogy a télapó „kuzinoknak” nevezi a világon található egyéb télapókat, és csak a dán télapót nem szereti, mert az valami alkoholos üveggel a kezében hirdeti magát rendszerint valami melegvizű tengerben. „Nem tesz jót a télapó makulátlan imidzsének, márpedig ennek ez a lényege” – mondja a Joulupukki. És ami a legjobb az egészben (a zseniális marketingen kívül), hogy ezek az emberek valóban hisznek abban, amit csinálnak, és tiszta szívvel-lélekkel teszik mindezt. A torkomban dobogott a szívem, amikor leülhettem a télapó mellé és vagy 45 percig beszélgettünk. Másnak 2-3 perc adatik meg…

A nővérem gyermekei - Flóra, Eszter és Roni – pedig nagyot fognak majd nézni, amikor is megkapják majd a télapótól a kért ajándékokat. (Ugyanis a beszélgetésünk végén átnyújtottam a télapónak egy tételes kívánságlistát.). De ehhez persze jól kell viselkedniük, amit én meg is ígértem Őjoullupukkiságának a gyerekek nevében.

A finn home-made-food

A télapó-bizsergés elmúlta után Rovaniemiben találtunk egy olyan helyet, ami benne sincs a turistakatalógusokban, lévén, hogy főleg a helyi munkások látogatják. „Merimies pihvi-t” kérünk, amelyet talán a kedves olvasók valamelyest már ismernek a finn kalandunkról. Ez az étel a finn bárányragu unokaöccse, tulajdonképpen egy egytálétel, ami sós bárányhúsból, krumpliból, répából és hagymából készül, hasonlóképp, mint a mi rakott krumplink. Azonban a lényeg itt a hús semmihez nem hasonlítható sós íze. Az ételhez tésztasalátát kérünk, amiben füstölt rénszarvasdarabkák és borsószemek néznek velünk farkasszemet. Megkóstoljuk újból a finn házi sört, ami itt egy kicsit édesebb, mint anno a finn nagykövetségen, de ugyanolyan finom, majd az ízlésesen elrendezett „finnasztalról” elveszünk még némi ropogós házi rozskenyeret és megkenjük saját gyártású fokhagymakrémmel. Aztán az egészet leöblítjük a jó öreg Lapin Kultával, azaz a legjobb finn sörrel, majd kitántorgunk az egyszerű, de nagyon ízléses Maritza étel-szobából (ez a hely neve), hogy a sarki élelmiszerboltban még több Lapin Kultát magunkhoz véve kellőképp felkészüljünk az ezután következő igazi, finn szaunára. (Korábban a hely főzőnénije azt mondta, hogy alkoholt nem tartanak. Tehát az alkohol a finneknél nem a sörnél kezdődik).

Irány a szauna!!

 

2005. november 22.

 

A finn lappföld aortája, Inari

Reggel ismét korán kelünk, hogy minél előbb nekivágjunk a Rovaniemi-Inari közötti mintegy 390 km-es távolságnak. Előtte azonban a Hotelban még megejtünk egy remek reggelit, amiről most csak annyit mondanék, hogy rendkívül gazdag volt. Sorakozott rajta vagy négyféle (meleg) főétel (tepsis tojásrántotta, húsgolyók, füstölt virslik, szalonnás-füstölt krumpli), vagy hatféle kosár, amiben különböző lágy/kemény tojások helyezkedtek el, amelyekre az volt ráírva, hogy hány percig főttek. Emellett vagy tízféle felvágott és négyféle sajt, lazac, hering, rák kábé tízféle kiszerelésben, vagy tízféle saláta, úgy húszféle öntet hozzájuk és négyféle kenyér/cipó is belénk kéredzkedett. Pluszban szerepeltek természetesen a klasszikus kontinentális étkek is: kásák, müzlik, tejfélék, gyümölcsök/zöldségek, szintén nagyon gazdag felvonultatásban. És mindez természetesen nagyon finom, friss kivitelben. Énszerénységem rendkívül le volt nyűgözve, de mint az kiderült, ez így is volt természetes, hiszen a City Hotel Rovaniemi nagyjából olyan, mint egy ’Slow Food’ étterem. Az egyik recepciós hölgy javasolta nekem tegnap a saját a éttermüket (Monte Rosa, erről mindjárt írok is pár szót), illetve a Maritsa nevű étekműhelyet, ahol tegnap a remek ugye a kitünő finn házikosztot próbálhattuk ki. Ami az ő éttermüket illeti: tegnap este a szauna után még leosontunk, hogy megkóstoljuk a már korábban beharangozott rénszarvas-steak-et, ami minden várakozásunkat felülmúlta. (Bár nem voltunk éhesek, betermeltük az adagunkat és még éhesek is maradtunk.). A szarvashús rendkívül ízletes volt (a rénszarvasok Finnországban kb 400 féle zuzmóból, mohából és erdei gombából válogathatnak és húsuk egyáltalán nem zsíros), közepesen volt átsütve, mégis kívül ropogós, belül omlós volt, füstös felhangokkal megkomponálva. Hozzá készítettek egy kéksajtos mártást (tejszín, kék-sajt, só, bors az összetevői), amit jól kiegészített egy sárgarépa-krém (répa vízzel és cukorral enyhén összefőzve + só, bors és sütőtök), a zsenge főtt spárga és végül a finn házi krumpli, ami ízében nagyjából a mi krumplifőzelékünkre emlékeztetett egy kis édeskés mellékízzel, viszont kemény, 1-2 cm-es kiszerelésben. Nagyokat sóhajtozva és néhány Finlandia vodkát belénkdöntögetve tértünk végül tegnap este boldog nyugovóra.
Eztán ma reggel Inari-ig meg sem álltunk, ami tulajdonképpen egy nagyon pici település. Van benne 1-2 bolt és benzinkút, természetesen turista iroda, meg néhány ház is. De ennyi. A szállodánkban, a Hotel Inarin Kultahovi-ban, ahol elférne vagy 300 vendég, csak mi vagyunk (!), meg a recepciós néni. Délután meglátogattuk a helyi Siida múzeumot, ahol a sámi népcsoport (finn kisebbség) életével ismerkedtünk. A sámik mintegy 7,500-an élnek Finnországban, de megtalálhatóak Oroszország, Svédország és Norvégia északi részén is. Csak Finnországban vagy háromféle nyelvet beszélnek ezek a derék északi emberek, és összesen vagy kilencet a világon. Talán ezért is fullad kudarcba a mindenféle autonómiai törekvésük, hiszen nem értenek szót még egymással sem. A finnek pedig nem nagyon szeretik ezeket a hangos, részegeskedő, tanyasi rénszarvaspásztorokat. (Az jutott eszembe, hogy hamarosan írok egy novellát, amelynek az „Ukko’ címet adom. Ukko – a sámik szent szigete Inariban, ahová csak csónakkal lehet eljutni. Itt lakik az egyetlen istenük, Ukko, a villámlás istene, és a vele való kapcsolatukról, az északi fényről, meg az ősi rituálékról és a tiritarka ruházatukról fog szólni az írás. Fantazmogória lesz ez, már alig várom, hogy elkezdhessem.) A múzeumot megtekintve betértünk annak éttermébe is, ahol a változatosság kedvéért ismét rénszarvast ettünk, ezúttal széles metélt tésztával. A következőkben szeretném közreadni az étel receptjét, ami szintén elnyerte a tetszésünket.

Rénszarvas darabkák a szélesmetélten

Hozzávalók:

    • 300 g hideg, füstölt rénszarvashús • 200 g őrölt (édes) bors • 150 g lilahagyma • 80 g tejszín • 100 g kék sajt • 100 g kecskesajt • Feketebors • Só • 300 g széles metélt tészta • Egy kevés póréhagyma

Elkészítés

A hagymát apró darabokra összevágjuk, majd egy kis vajon egy serpenyőben megpirítjuk és hozzáadjuk az édes borsot is. Eztán hozzáadjuk az apróra felaprított rénszarvashúst, a kék sajtot és a kecskesajtot, melyeket korábban felolvasztottunk egy serpenyőben. Eztán az ételt néhány percig kevergetjük. A végén jön bele a só és a feketebors, ízlés szerint. A tésztát néhány percig főzzük sós vízben, amúgy olaszosan, nem túl puhára. Eztán a tésztát összekeverjük a pasztával, majd a készételt friss apróra vágott póréhagymával hintjük meg.

A helyi szakácsnőtől a rénszarvasra vonatkozó néhány feldolgozási, tartósítási és elkészítési módhoz is hozzájutottunk. Az alábbiakban ezeket is közreadjuk.

A rénszarvas Finnországban az egyik legalapvetőbb étek, annak majdnem minden részét ki lehet szárítani. Ha például épp SNACK-et (harapnivaló, szárított rénszarvas-chips) szeretnénk nyerni a rénszarvasból, úgy annak csontnélküli húsrészeit kell felhasználnunk, míg ha rénszarvas-levest óhajtunk elkészíteni, ez esetben a csontos részekhez kell nyúlnunk. Ami a hús szeletelését illeti, általában minden rénszarvas-étel esetében kb 5 cm-es darabokat kell kreálnunk. A hús sózásának többféle vállfaja ismeretes. Ezekből a legelterjedtebb az ún. „száraz sózás”, amikor is a húst 24 órára elfedjük teljesen tengeri sóval. A „vizes sózás” azt jelenti, hogy a nagyjából mintegy 650 gr sóhoz adunk 10 l vizet is; ez esetben a szárítási idő 24-36 óra. A sóhoz némi cukrot is adhatunk (kb 20%), és a húst ez esetben 14 napig szárítjuk, általában + 2 fokos hőmérsékleten. (Ez utóbbi esetben a húst 7 nap után meg kell forgatni.). Természetesen ez nem szentírás: a leglényegesebb dolog, hogy mi saját magunk tapasztaljuk ki, hogy nekünk melyik az ízlésünknek leginkább megfelelő szárítási mód. (Ezeket a módokat persze keverni is lehet.). Ami pedig a rénszarvas elkészítését illeti: „ahány ház, annyi szokás” alapon ezerféleképpen foghatunk ennek neki: főzhetünk belőle például levest, süthetünk belőle steak-eat, bordát, oldalast, hamburgert, húsgolyót, de rátehetjük pizzára, spagettire is, és készíthetünk belőle kebabot, valamint kínai ragut és süteményt is. Ránk van bízva.

A nap végén elégedetten vetjük bele magunk a szállodánk előtt sebesen száguldó hegyi patak mellet elhelyezkedő szaunába némi finn sör és magyar pálinka kíséretében. Odafentről pedig úgy halljuk, mintha Ukko, a sámik szent istene egy apró, jelzésértékű mennydörgést küldene nekünk, földi halandóknak…

Azért este (immár házi körülmények közt) még némi rénszarvas-snack-et magunkba tömünk, némi sajtos lepény kíséretében.

 

2005. november 23.

 

Gyalogtúra a lapp erdőben

Ma egy 10 km-es erdei gyalogtúrán vettünk részt. Az Inaritól mintegy 7 kilométerre található kijelölt ösvénynél ott hagytuk az autónkat, hogy belevessük magunkat a lapp erdő ősi, titokzatos, havas, néma és semmihez nem hasonlítható világába. A táj rendkívül gyönyörű volt, még így, télvíz idején is. Hatalmas fenyők, nyárfák, nagydarab kövek, befagyott tavak és mocsarak, valamint csörgedező kristálytiszta patakok váltották egymást szép egymásutánban. Természetesen sok hó, meg állatnyom is volt most itt – épeszű ember nem nagyon jár errefelé ilyenkor. Útközben fagyott kékáfonyákat tömünk magunkba, olyan, mintha áfonyafagylaltot fogyasztanánk. 4,5 km után végre előbukkan a Pielpajärven Kirkko fatemplom, ami 1752-ben épült a „vadon” közepén a sámik által. Ugyan a templom egész évben nyitva áll, de istentiszteletet csak egyszer-kétszer tartanak benne, például Húsvétkor és nyár közepén. Emellett kedvelt házasulási hely is. Fáradtan és éhesen, ugyanakkor kipirulva is boldogan indulunk hazafelé, mert tudjuk, hogy nemsokára Heikki Nikula, a szállodánk mesterszakácsa nagyon eredeti ételt készít nekünk: hófajd mellfilét…

A hófajd érdekes egy lény: az étlapokon nagyon ritkán található meg, pedig szerintem nagyon ott lenne a helye. A hófajd húsa olyan, mint egy vadállaté (ez nem is furcsa, hiszen vadon él), de nagyon nehéz lenne bármihez is hasonlítani. Nagyon „erős” és „nehéz” az íze, és kicsit rágós is. Semmilyen madárra nem emlékeztetett. Állagában a libamájra hajazott, színben pedig egy vaddisznó vagy szarvas steak-re. A tálra tettek még szarvas steak-et is közepesen átsütve (ez most nem annyira volt jó, kicsit birkaíze volt), lappföldi krumplipürét (ebben sem volt semmi különleges), valamint erdei gombákat és hozzá barna szószt is (ez viszont fenséges volt). Az ételt valamilyen piros bogyóval is megszórták, ami viszont módfelett savanyúnak bizonyult az én ízlésem szerint. Ettünk még ugyanúgy erdei gombákkal töltött finn palacsintát, amelyre sajt volt rápirítva gazdagon – ez az étel is fantasztikusan sikerült. Desszertként almás pitét kérünk vaníliafagylalttal és mentával, amivel csak az az egy baj volt, hogy hajszál vékonyra sikeredett amerikai vagy akár német/magyar rokonaihoz képest.

Mindent összevetve jól laktunk, és általában elégedettek is voltunk. Emellett Heikki több érdekes dolgot is elmondott a finn ételkultúráról, például azt, hogy az tájegységenként változik, és amit eddig tudtam a finn konyháról, az mind teljesen igaz. („Finnasztal”, rénszarvas-kultusz, sózott birkahús, bogyóügyek, 500 éves házi kenyér, finn házi sör, a finn emberek átlagétkezése, stb). Új infókhoz is hozzájutottam, miszerint az egyik legnépszerűbb étel Finnországban a pizza, általában rénszarvashússal megpakolva. A finnek általában rohannak, miközben esznek, és csak Karácsonyra gyűlnek össze a családdal, hogy heringet egyenek rosolli salátával és egyéb salátákkal, kenyerekkel. Megtudtam, hogy Finnországban több helyen megeszik a medvét, ami állítólag nem is rossz, viszont borzasztóan drága. (Nekem sajnos nem adatott ez meg, nagyon ritkán és drágán lehet hozzájutni medvehúshoz. Hozzáteszem, hogy a hófajd is ilyesmi kategóriába tartozik). Emellett nagyon kedveltek a francia és az olasz konyha is itt.

Összességében konstatálhatom, hogy remekül éreztem magam Finnországban. Holnap nagy út vár ránk: irány Észak-Norvégia, azaz Alta!

 

2005. november 24.

Szólj hozzá!

Címkék: stockholm nordkapp autóval 2005

A bejegyzés trackback címe:

https://extremszakacs.blog.hu/api/trackback/id/tr811472207

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.