HTML

Extrém Szakács projekt (2006-2016)

Az "Extrém Szakács" a világ extrém- és jellegzetes helyein Paprikás Csirkét főz a magyar kultúra tiszteletére. Emellett kalandozik és felfedez - itthon és külföldön. Légy Te is részese a folyamatnak! E-mail: elnokseg@lucullusbt.hu

Fotók

Videók

Partnerek

A Longobárdok földje - Milánó

2005.01.24. 17:28 lucullus

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2005. januárjában két napot töltöttem a Slow Food és a Lucullus BT névadójának hazájában, Itáliában, egészen pontosan Lombardia tartomány fővárosában, Milánóban. Ellentétben a földközi-tengeri olasz városokra jellemző hedonista nyugalommal, Milánó inkább rohanó ritmusáról, iparáról, a divatról és a gyorsétkezésekről híres. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne itt egy-két remek vacsorát elkölteni. Milánói étekműhely-látogatásaim során egyrészt bebizonyosodott, hogy a magyarok által ismert és olyannyira kedvelt „milánói makarónit” nem is ismerik errefelé, másrészt viszont több étlapon is találkoztam a „Costoletto Milanese” nevű étellel, ami a mi rántott húsunk ősének tekinthető.

INDULÁSOM VISZONTAGSÁGAI

Ferihegy 2B termináljáról több mint másfél órás késéssel indult a SKY EUROPE fapados társaság milánói járata: négy másik gép utasait kellett ugyanis valamiért előreengednünk. Ráadásul a beszálló kapuk számát folyamatosan változtatták, aminek köszönhetően hamarosan legalább négy helyen várakoztunk ugyanarra a járatra. Az utasok karámban összezsúfolt barmokhoz hasonlóan érezhették magukat. Végül sikerült nagy nehezen felkerülnünk a repülőre, és megkezdhettük utunkat Itália felé, az Alpokhófödte csúcsai felett. A magyarországi mínusz tíz fok után felüdülés volt az olasz bergamoi napsütés, és a plusz 6 fokos levegő. Az Orio al Serio reptértől mintegy 50 kilométerre van Milánó, az út a város főpályaudvaráig körülbelül egy órát vett igénybe.

A LONGOBÁRDOK FÖLDJE

Milánó Lombardia tartomány székhelye, a Viscontiak és a Sforzák hazája. Emellett Olaszország második legnagyobb városa is, mely manapság leginkább iparáról, gazdagságáról és divatdiktátorairól híres. Milánó számtalan látnivalóval kápráztatja el az ideérkezőket. Itt található a világhírű, gótikus dóm, a Piazza del Duomo, a ma bevásárlóközpontként funkcionáló II. Viktor Emánuel Galéria, a Scala, mely talán a világ egyik leghíresebb operaháza, a Sforzák kastélya, a Brera képtár valamint a Santa Marie delle Grazie templom, amelynek falán Leonardo da Vinci „Utolsó Vacsora” című freskóját lehet megcsodálni - hogy csak a legfőbb látványosságokat említsük.

NÉHÁNY SZÓ A HELYI GASZTRONÓMIÁRÓL

Lombardiára és Milánóra főleg a rizses ételek (rizottók), a puliszkák és a tejtermékek használata jellemző. Az előételek (antipasti, risotto) sorát húsok, saláták (insalada) és tészták (pasta) különböző szószokkal (sugo) gazdagítják. Bármennyire is sajnálatos, de Milánóban ismeretlen a „milánói makarónit”: ez a fogás nem más, mint a magyar gasztronómiatörténet agyszüleménye. Ezt a tényt először Luigi, a taxisofőr közölte velem, aki Milánó főpályaudvarától vitt el a szállodámba, de utazásom során több milánói ember is alátámasztotta. Helyi specialitás viszont a mascarpone krémsajt, ami a tiramsu alapanyaga. Ez a világszerte népszerű desszert, melyet gyakran rózsavízzel ízesítenek, immár 1477 óta ismert.

HÁROMÓRÁS BARANGOLÁS ÉS AZ ENOTECA CON CUCINA DOGANA GOLOSA

Luigi két jó helyet is ajánlott, ahol betekintést nyerhet az evőember a milánói kulináriába: az egyik az Antico Trattoria Sulferino, a másik meg az Aimo & Nadia nevű étterem volt. Mondott ugyan még egy harmadik helyet is, mégpedig nem másutt, mint a kedves, csillagfülbevalót viselő Maitre d’ Hotel a Nasco Hotel-ben, a Fortunio éttermet. Mit ad isten, épp ebben a hotelben volt a szállásom.  Hamarosan kiderült, hogy a taxisofőröm által javasolt 3 helyből kettő zárva. Elhatároztam, hogy innentől kezdve senkire sem fogok hallgatni, és nyakamba veszem a várost még aznap este. Fölszálltam hát a szállásom előtt megálló villamosra, amely a helyiek állítása szerint jó 15 perc alatt elvisz Milánó leghíresebb épületéig, a Dómig. Természetesen nem így történt: negyedóra múlva ugyanis a SFORZÁK kastélya bukkant elő a mélabús sötétségből. Nem tudtam ellenállni az elém táruló látványnak, és leszálltam a villamosról.

A nagyrészt vöröstéglából épült kastélyt Frencesco Sforza néhai zsoldosvezér építtette, még 1450-ben. Emberünk arról volt híres, hogy miután megszédítette a hatalom, és jól leverte az utolsó Viscontit is - amely família azelőtt néhány száz évig egyeduralmat („signoriát”) gyakorolt errefelé - mintegy félszáz évig uralkodott Lombardiában (is). Érdekesség, hogy ebben a kastélyban található by the way Michelangelo utolsó műve, a befejezetlen Pietá Rondanini is. A kastély előtt egyébként hatalmas szökőkút ontja magából a magas vízsugarakat, annak ellenére, hogy január vége van.

Miután befejeztem a nézelődést, úgy döntöttem, hogy gyalog keresem meg a térképem szerint „légvonalban közel” található dómot.  Persze mind a távolságot, mind pedig az irányt illetően jó nagyot tévedtem. Mentségemül szolgáljon, hogy a helyiek, annyifelé mutatták a dóm felé vezető utat, ahányan csak voltak. Angolul persze senki sem beszélt. Jó kétórás csatangolás után találtam meg végre a neves építményt, amelynek fő homlokzatát a felújítási munkálatok miatt ponyvák takarták el. Hiába, ez az én szerencsém…  

Miután körbejártam a Dóm-teret, melynek közepét Victor Emanuel lovasszobra őrzi, úgy döntöttem, hogy most már legfőbb ideje megejteni az első komolyabb milánói ékezést. Bármennyire is hihetetlen, de ekkor már több mint 24 órája nem ettem meleg ételt. Azonban ez a projekt nem is volt olyan könnyű: közel egy órát kellett bolyonganom, mire megtaláltam az „igazi helyet”. Ez pedig nem volt más, mint az AENOTECA CON CUCINA DOGANA GOLOSA. A koplalás jócskán megérte, hiszen életem egyik legnagyszerűbb gasztronómiai élményében volt részem.

Először is szinte semmi angol kiírás, semmi hivalkodás, szóval semmi turistacsalogató jel nem volt a bejáratnál, ami jó előjel. Maga a bejárat egy egyszerű, utcára nyíló ajtó volt csupán. Amikor beléptem, azt láttam, hogy a hely tele van hangosan kurjongató vacsorázó olaszokkal, külföldi egy szál sem. A felszolgálók erősen törték az „Engrisht”, az étlapról is csak majd minden harmincadik szót értettem meg. A falról óriássonkák, itáliai borkülönlegességek és dugóhúzó-gyűjtemények néztek velem farkasszemet: minden egyszerű és fenséges volt egyszerre.

Mivel jól átfáztam, grappát, azaz olasz törkölypálinkát rendeltem kezdésnek: az ital egyrészt visszahozott az élők világába, másrészt mozgásba hozta a gyomorműködésemet. Az étekműhelyben kavargó vad ízfelhők egyre inkább az őrületbe kezdtek kergetni, amit a hely pincérei is azonnal észrevettek. Rögtön kaptam is egy vegyes előétel-tálat, éhségem enyhítendő, amelyen volt prosciutto (sonka), milánói kolbász, pármai sonka és mortadella (olasz szalámi) is, valamint néhány szelet olajban pirított fehér kenyér, friss paradicsommal. Emellett lágyan roppanós házikenyér is érkezett az asztalomra, amelybe olívabogyókat sütött a hely szakácsa, Luca Signorini.

Eztán a kevésbé ismert, viszont annál finomabb biguli tészta következett. Ez az étel állagában a spagetti és a vastagabb makaróni közt helyezkedik el félúton. A tésztán egy különleges pirospaprikás-paradicsomos-vörösboros szósz csillogott, kacsadarabokkal és szalonnával meghintve. A tészta sós íze jól kiegészült a zsíros kacsa- és szalonnadarabok éppúgy sós ízével. Hozzá egy szénsavas asztali vörösbort ittam.

Nagy pihegések után főételként escalop-ot rendeltem, tudván, hogy az nem lehet más, mint marhahús. Igen ám, de milyen marhahús? A választ Luca főszakács, adta meg, aki kihozott egy nyers bifszteket, egy lávaköves sütőszerkezetet, egy vájling nyers zöldséget, amiben padlizsán, hagyma, paradicsom, paprika halmozódott. Eztán mondott valamit olaszul, amiből arra következtettem, hogy nekem kell elkészítenem az ételt. Luca besózta a lávakövet, sőt, fűszereket is kaptam tőle: fehérborsot, szegfűszeget, szerecsendiót (ezek alkotják a „lombard fűszerkeverék” gerincét), valamint extra szűz olívaolajat is. Nyomatékosan megkért, hogy az olajat NE locsoljam rá a lávakőre, mert akkor az egész ENOTECA CON CUCINA a Reichstag sorsára fog jutni. Nesze neked olasz étterem! Elkezdtem sütni. Eleinte féltem egy kicsit, aztán belejöttem, sőt még élveztem is az itáliai szakáccsá válás nemes folyamatát. A körülöttem ülő olaszok is kiabáltak mindenféle olasz szavakat - azt hiszem, a „bella” valami kedvezőt jelenthet, a többit nem értettem… Én is visszakiabáltam, hogy „Ciao ragazzi!”, meg „Forza Italia!”, más nem jutott eszembe. A pincérek viszont rám se bagóztak, saját ügyes-bajos gondjaikkal foglalkoztak inkább. Végül kiderült, hogy remekül megbirkóztam a feladattal, és a főszakács is elismerően nyilatkozott az étel állagával, fűszerezésével és tálalásával kapcsolatban. Történt ugyanis, hogy amikor kész lett a remekmű, és szervíroztam saját magamnak, odahívattam a szakácsot. Megkóstoltattam vele az ételt, hogy ha már belekényszerített a szakácsszerepbe, akkor alkosson is valamiféle véleményt az elkészült műről. Luca azt mondta, hogy az étlapra ugyan nem tudja felvenni az ételt, de neki nagyon ízlik. Elhittem neki. Büszkén mutogattam a készételt újdonsült olasz evőtársaimnak is, akik szintén nagyon örültek a tehetségemnek. Eztán megtapsoltam saját magamat, majd felhörpintettem az ételhez ajánlott toszkán tüzes vörösbort.

Egy nagy sóhajtás után kinyitottam az étlapot a Dolce (Édesség) címszónál. Itt mintegy tízféle édesség szerepelt: több szóból álltak, fogalmam sem volt, hogy mi micsoda, ezért ráböktem egyre, ahol a ’Mascarpone’ szó tűnt ismerősnek. A csinos pincérnő aggódva nézett rám. „O.k., mascarpone bella”, mondtam választékos olaszsággal. Elsietett. Közben kértem ásványvizet és bármilyen hihetetlen, de ásványvíz még soha életemben nem esett ilyen jól: jégbehűtött kancsóban, friss szicíliai citrommal szervírozták az igazi San Pellegrino-t. A desszert végül egy kerek pudingszerű szubsztancia formájában érkezett, vaníliás, és mentás felhangokkal, friss mascarpone sajttal elkészítve. Eztán gondoltam, megviccelem a helyieket és megkérdeztem, hogy „mi lesz a vacsora?” Elborzadva tekintettek rám, mert ennyit náluk külföldi még nem sose nem evett. Teljesítményem elismeréseként csak az étel felét kellett kifizetnem. Mondtam, hogy van pénzem, mutattam is, de ők ragaszkodtak ehhez. Nem ellenkeztem. Kézfogások, hálálkodások, taxirendelés, snitt. DOLCE VITA, MAMMA MIA!

MÁSNAP – DÓM, DA VINCI SZOBOR, SCALA és CAFFÉ VECCHIA BRERA

Semmitmondó hotelbéli reggelim után elindultam a Dóm felé, villamossal. Ezúttal már könnyebben tájékozódtam: konkrét villamos-járatszámot kaptam, amelyről azt állították, hogy eltéveszthetetlen. Végül tényleg így lett, a különböző korzókon tett hosszas kacskaringózások után egyszer csak előbukkant a Dóm. Hirtelen elhatározással felmásztam a dóm tetejére. Vagy két órát járkáltam a mintegy 17,000 tetőszobor és ciráda között, és önfeledten élveztem az akkor már 15 fokos napsütést. Nem mindennapi ajándék ez a mínusz tíz fokból érkezett hazánkfiának, így, télvíz idején. A dómtető megmászása után betértem a Victor E. Galériába, ahol szomjúságom leküzdendő a Camparino bárban ittam két Campari-koktélt. Ez a bár arról nevezetes, hogy innen indult el világhódító körútjára az általam is olyannyira kedvelt olasz ital, aminek a neve, bármennyire is hihetetlen: Campari.

Italaim elfogyasztása után kinéztem Scala térre, amelyet egy Leonardo Da Vinci szobor ékesít. Itt nemcsak a Scala Múzeumba sikerült jegyet váltanom, hanem magába a világhírű olasz operaházba is bejutottam. Ugyan előadást senki nem tartott tiszteletemre, azonban énméltóságom a királyi páholyból tekinthetett alá, a mintegy száz méterre lévő színpad irányába. Egy morcos őr világosított föl egy idő után, hogy jegyem csak a Múzeumba érvényes, és ha lehet, máskor ne lépjem át a biztonsági kordont, ami beindítja a riasztó működését, jelezvén, hogy betolakodó van az operaházban. Illedelmesen elnézést kértem, és szabadkoztam, hogy csak a kijáratot kerestem, majd eltévedtem. Az őr megértőnek bizonyult, majd elengedett.

Ezt követően a Santa Maria della Grazie templomba vezetett utam, ahol helyiekkel együtt vehettem részt egy igazi olasz szentmisén. Imáim azonban nem találtak meghallgatásra, ugyanis nem sikerült megtekintenem Da Vinci mester ’Utolsó Vacsoráját”. Kb. egy hónappal korábban kellett volna jegyet váltanom erre…

A Tiziano-kat, Toscanini-ket, Ferro-kat és egyéb remekműveket felvonultató Brera képtár szomszédságában található Caffe Vecchia Brera-ban kellett vigasztalódnom, ahol szerencsém volt megkóstolni többek között az igazi milánói rizottót Risotto alla Milanese). Az étel úgy készül, hogy vajon vagy olívaolajon hagymát pirítanak velővel. Ezt felöntik rizzsel, kavargatják, míg barna nem lesz, majd húslevest adnak hozzá, végül megszórják sáfránnyal. A szakácskönyvek ilyenkor egy csipet sáfrányt írnak elő, azonban a hely szakácsa nem bánt kesztyűs kézzel a méregdrága aranysárga fűszerrel. A sáfrányos ételhez friss parmezán, olívaolaj és malátaecet dukál. Az étel oly laktató, hogy következő fogásként csak egy sajttálat kérek (Mesto di formaggi), amelyen van ötféle finomság: regginai parmezán, gorgonzola, milánói mascarpone, sült-bundás camembert, omlós-lágy krémsajt. Desszertként, bármennyire is furcsán hangzik, nutellás tortát kérek. A helyiek azt mondják, hogy ez a desszert kihagyhatatlan – ami egyébként piskótából, csokoládékrémből, sajtból és Nutella rétegekből áll. Átharapáskor a rétegek egymásba csúsznak, és majdnem tökéletes harmóniában forognak az ember szájában. A teljes harmónia még várat magára, hiszen a sajt enyhén sós, zsíros íze kissé bizarr ízt ad a rétegtoronynak, és szinte rákényszerít bennünket, hogy az étel után vörös dolcetto bort küldjünk. Ezzel kész is a beteljesülés.

A repülőtéren az elutazásom szükségszerűségének tényét enyhítendő jól bevásárolok milánói vaddisznósonkából, parmezánból, toszkán tüzes borból, olívából, és persze némi mortadellából, hogy a hideg januári estéken legyen mivel vigasztalnom magam.

tg

Szólj hozzá!

Címkék: olaszország

A bejegyzés trackback címe:

https://extremszakacs.blog.hu/api/trackback/id/tr301472158

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.